Can't stop myself

Hatások érik nap,mint nap az embert. A barátai változnak és ő csak kapkodja a fejét, hogy órák leforgása alatt mik történnek. Hatások, mondatok, barátok ihlették az alábbi valamit. De semmilyen személyes utalás nincs benne sem magamra sem másokra nézve!:)





Furcsa volt az egész helyzet. Ott ültem mellette, kristálytisztán hallottam a szavait, szinte láttam magam előtt, ahogy a hangok átfúrják a teret, behatolnak a fülembe, elszáguldanak, az agyamig ahol a kis fogaskerekek izgágán csattognak, hogy sietve megértessék velem, mire is akar kilyukadni. Tizedmásodpercek múlva már válaszra készen álltam, de nem ment. Nem tudtam kinyögni egy betűt sem. Értettem, de nem tudtam felfogni. Hogy ők? És ezt most így? Bejelenti? Mit vár? Kitől? És és és…? Millió kérdésem lett volna, de valami meggátolt abban, hogy feltegyem őket. Zúgott a fejem, káprázott a szemem, hányingerem lett és mintha megsüketültem volna. Egy légüres buborékban lebegtem. Hogy magamhoz térjek nagyot szippantottam a cigarettámból. Lassan, hosszan fújtam ki a füstöt és vele együtt a millió kételyem, kétségem, kérdésem és a többi k betűs szavakat. Ökölbe szorítottam a kezem, ránéztem, és hihetetlenül széles, hamis mosolyra húztam a számat.
- Jaj annyira örülök nektek. Gyönyörűek lesztek! Elképzellek az oltár előtt csupa fehérben, ahogy reggelente egymásra nevettek, és ahogy majd angyali mosollyal a babakocsit tolod…
- Ó istenem- nevet fel- ne szaladjunk ennyire előre. Még csak eljegyzett. De annyira boldog vagyok, hogy így reagáltál rá. Tudom, viccesen hangzik, de rettegtem attól, hogy mit fogsz szólni-, köhécsel és mosolyog zavartan. Igen tényleg. Kurva vicces….
- Ugyan, hisz tudod, mennyire szeretlek, és az tesz leginkább elégedetté, ha boldognak látlak, tudod.
- Köszönöm! Mindig is tudtam, hogy te vagy a legfantasztikusabb barát, akit valaha kívánhatok magam mellé. Nem is tudom miért tartottam ettől a délutántól annyira!- Nem? Tényleg? De különös… Hadd, segítsek. Talán azért mert a legjobb barátnőm vagy és a vőlegényed pedig két hónappal ezelőtt még nekem nyújtotta át ugyanazt a gyűrűt, amit most neked? Előfordulhat, hogy ez volt az oka?
- Ne köszönd meg. Ez természetes. Hisz ezért vagyunk egymásnak- újabb hatalmas mosoly, szinte már fáj a szám tőle. Ahogy kimegy a mosdóba az idült bájosság forrongó pokol lesz. Kis ribanc! Csak nem képzeli?? Kis ribanc. Picsa. Szajha. Barátnő. Legjobb. Ő. Gyönyörű.


Fél órával később már a könnyű tavaszi napsütésben sétáltunk.
- Nos, eddig nem mertem vele előhozakodni, gondoltam apránként adagolom be a dolgot. De esetleg nem lennél a tanúm? Annyira szuper lenne, nálad jobban nem ismer senki és…
- Jézusom hát persze!! Ennél jobban semmi sem esne - viharosan megölelem, talán szorosabban tartom, mint kéne, talán hosszabb ideig húzom magamhoz, de végül csak sikerül elengednem.

Nézem, ahogy visszafordul, int egyet a kezével, aranyló haja meglibben a szélben és megy tovább az ellenkező irányba. Kedvem lenne utána rohanni, megfogni a kezét elmondani neki mit érzek, mit gondolok, figyelmeztetni, hogy ilyen pasikra ne pazarolja az idejét, szólni neki, hogy meg fogja bánni, hogy össze fog törni a szíve, hogy meg fogják alázni, hogy bele fog ebbe pusztulni és elsírni neki azt, hogy hogy, mennyire szeretem.

új

Télre hangoló, baljóslatú rövid újabb részlet a műből. A nagy valami közeleg, érzitek, mi?:D

Az ősz lassan a végéhez közeledett. A nappalok egyre rövidültek, és az éjszaka fagyos, ködös homályt, a hajnal deres, szürke szomorúságot hozott. A fák lehullatták utolsó leveleiket is, a pirosló lombok csípős illata a melengető napsugárral együtt eltűnt. Nancy felhúzta a téli dupla, fullasztóan meleg takarókra a ropogóan frissre keményített és vasalt huzatokat, elrendezte az utolsó nagy bevásárolásokat a piacon, és nekiállt lekvárt, kompótot, befőttet kotyvasztani naphosszat a konyhában. Simon pedig kezdett megnyugodni. Az álmok fokozatosan elmaradoztak és végül csak az átaludt éjszakák édes emléke maradtak meg. Az anyaggal is kezdett leállni. Nem is volt ideje rá, ugyanis belépett a kosárcsapatba, keményen edzett, tanult és hetenként új barátnőket szerzett. Bár elfelejteni semmit nem felejtett el, de erőszakkal az agya leg csücskébe szorította be a visszatérő sötét rémálmát, a félelmet, a szorongást, és minden rosszat, ami a szeles őszi éjszakákon kísértette. De ezek az éjszakákat most fényévekre érezte magától, és valóban élvezte az életét. Boldog volt. Az eddig cipelt mázsás, kényelmetlen, nyomasztó terhétől úgy érezte végre megszabadul. De Simon most is pont olyan meggondolatlan, felelőtlen és ostoba volt, mint mindig. Nem hitt benne, vagy talán sohasem hallott a vonzás törvényéről. Amitől a legjobban tartunk, amitől erőszakkal akarunk elszakadni, az fog bennünk a legnagyobb kárt tenni, akkor amikor már végképp nem is számítunk rá. Pedig ez alól a törvény alól ő sem volt kivétel…

pic: lullaby mester annyira imádlak-love u so much-pokmahoXD-egyetlen ír fotózseni spanom:P^^

Hunyd be a szemed! De nagyon erősen ám. Látod őket? Színes, pirinyó minták, csillagok. Gyönyörködj bennük, élvezd őket amíg lehet.

Lost in the dark

Néma volt. Sötét, érthetetlen, csillagtalan. Néztem mégis, hátha találok valami választ a kérdéseimre. Kutattam a sűrű végtelenségben a hold, a sarkcsillag, vagy akár bármi más fényforrás után. Hiába. Ahogy csak ott ültem és fokozatosan vesztem el az ében mélységben, elöntött egy nagyon fájdalmas érzés. Még soha nem ragadott így el magával. Beleborzongtam, rettegtem tőle, fel akartam ugrani, hogy elmeneküljek előle, de tudtam, hogy már mindegy mit teszek, minden porcikámat átjárja, átvette felettem az irányítást. Olyan egyedül voltam, mint még soha életemben. Körbepillantottam riadtan, de tényleg nem volt sehol senki. Kiáltani akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Megpróbáltam felállni, de megbénított a félelem. Behunytam a szemem, és azért könyörögtem, hogy amikor kinyitom, újra a régi legyen minden. Persze mikor újra kinyitottam minden ugyanúgy volt, a régi, megszokott boldogság apró színes szikrái is eltűntek már. Ismét behunytam a szemem, de már minden remény nélkül. Éreztem, ahogy az arcomat végiggörögnek a hideg, sós könnycseppek. Teljesen kétségbeestem. Annyira, de annyira nem akartam, hogy ez megtörténjen. Jeges tőrként forogtak bennem az imént elmondott szavai. Nem is a szívemben, hanem valahogy sokkal beljebb, egészen mélyen valahol a lelkem körül. Apró homokszemcsékként peregtek le előttem az együtt töltött percek, órák, pillanatok, az egész eddigi életem. Mi lesz velem ezután? Hogy kelek fel nélküle minden reggel? Hogy lesz bátorságom újra beszélni az emberekhez? Hogy tudom ismét elhinni magamnak és elhitetni másoknak, hogy érek valamit, hogy vannak gondolataim, hogy létezem?? És egyáltalán… Én. Én… Fogok én még létezni valaha?

- Biztos jól vagy? Úgy értem, én igazán, nem, nem akartam, hogy ez legyen belőle, csak hát tudod, sokáig húzódott el a dolog, bele, vagyis beléd keveredtem, heh- nevetgélt zavartan, fülig vörösen.
- Hmm? Itt vagy?- simított végig az arcomon óvatosan, eltüntetve könnyeimet.
- én? Én ne lennék jól? Persze. Megvagyok sőt. Nem én vesztem el épp a számomra legtökéletesebb nőt- önbizalommal teli műmosolyomat rávillantottam és lesöpörtem a kezét a térdemről
- Hát ööö oké. Csak hogy előbb sírtál és…
- Gondoltam ennyi idő után megérdemelsz ennyit- gúnyosan felnevettem, majd erőszakot véve magamon remegő kezemet lazán a vállára tettem.
- Nyugi, semmi baj, nem haragszom rád. Mindenképp maradjunk barátok- mondtam, majd könnyed csókot leheltem az arcára és magabiztosan mosolyogva elindultam az ellenkező irányba. Ahogy befordultam a sarkon, lehunytam a szemem és olyan erősen koncentráltam, ahogy csak bírtam. De nem. Végleg eltűntek a színes kis csillagok. Tudtam, hogy többet soha nem tudom őket visszaszerezni.





thanks for using the pic of INK:)

Kedvenc időszakom az ősz, és gondoltam tisztelgek az évszak előtt:3 ezenkívül álmodtam is nemrég egy csodálatosat...

Őszi Álom

- Jajj hagyjad már!- nevetve próbáltam a kezéből kicsavarni a füzetemet.
- De most miért? Talán titkokat rejtegetsz benne?- csokoládébarna szemei az arcomat pásztázták, majd mélyen belefúrta azt az áthatoló, hátborzongatóan gyönyörű tekintetét az enyémbe, foglyul ejtette. Csak néztem, néztem sötét rövid haját, hófehér fogait, azt az igéző hatalmas szemeit, az egész tökéletes valóját. Lassan közelebb hajolt, gyengéden végigsimított a karomon, érintésétől megborzongtam, mint a kora tavaszi hűs szellőtől. Már annyira közel volt, hogy éreztem mentolos, meleg leheletét, orra csak nem az enyémhez ért, de ekkor hirtelen kirántottam a kezéből a piros füzetet, felugrottam a nedves fűről és elkezdtem szaladni.
-Kapj el ha tudsz-kacagtam felé, és tovább futottam. Egy darabig bambán meredt rám, majd ő is elkezdett nevetni és utánam eredt. Futottam, ahogy csak bírtam, de utolért, felkapott és körbeforgott velem, majd letett. Megsimogatta a kipirult arcomat, odébb fésülte ujjaival a kesze-kusza hajamat. És újra elkezdett szuggerálni a tekintetével. De most nem hagyta, hogy elmeneküljek, erősen fogott, és meglepően gyorsan és határozottan megcsókolt. Minden porcikám belesajdult ebbe a fájdalmasan gyönyörű csókba, épp belemerültem volna az euforikus örömbe, amikor meghallottam a hangját.
-Jól vagy?
-Mi, Én? Ööö- úgy ocsúdtam fel, mintha hideg vízzel öntöttek volna nyakon. Ijedten felültem körülnéztem. Aztán sikerült magamhoz térnem. Sajnos.
- Ja igen, persze, megvagyok. Csak azt hiszem, elaludtam.
- Az történehett- mosolygott rám szomorkásan. Végignéztem a hideg, nedves füvön, melyet az őszi fák lehullott levelei színesítettek meg, az unott arccal sétáló embereken, a csípőskék égen, majd rápillantottam. Erőt kell vegyek magamon gondoltam. Elvégre ő van itt. Ő az enyém.
-Induljunk-mondtam egy nagy sóhaj kíséretében, felálltam és felé nyújtottam a kezem. Mert ő legalább létezik.

Pete Yorn-Scarlett Johansson--Relator

Valahogy az október határtalan jókedvet hozott nekem és ehhez tök passzol az alább látható, hallható szám, teljesen beleszerettem, remélem nektek is tetszeni fog C:

Újra Simon borzolja a kedélyeket:D jó olvasást megint:) Kép: v-z-->nem tudok leszokni róla^^

Hiába igyekezett, mégis elaludt valahogy. Csak egy pillanatra hunyta le a szemét, és máris jött a jóleső sötétség, ami puhán körülöleli az embert. Épphogy csak Simon kezdett belesüppedni ebbe az ében mélységbe, amikor újra elkezdődött. Ugyanazok a hangok, színek, illatok. És ugyanaz a rettegés. Nancy a kiabálásra nyitott be. Csaknem felsikoltott, amikor meglátta a fiút. Már egy pár hete figyelte Simont. Sosem volt túl bőbeszédű, őszinte gyerek, de az utóbbi időben különösen csendesen viselkedett, valami furcsa ijedtség villogott a szemében, kialvatlannak, és rémültnek tűnt. Gyakran egész napokra eltűnt a szobájába, alig evett valamit, csak mosdóba járt ki. De csak most döbbent rá, hogy tényleg valami komolya baja lehet, ahogy meglátta akkor este. Furcsa kifacsart pózban hevert a karosszékben, az egész olyan volt, mintha direkt állította volna be így valaki. Egyik lába a földön, a másik a karfán, nyaka hátrabicsakolva. Bőre hullasápadt, szeme csukva, eltorzult arcáról az iszonyatos félelem és megdöbbenés üvöltött. Reszket, talán a rettegéstől, vagy magától az álomtól. Habár hirtelen Nancy is úgy érezte hogy hideg van. Pillantása az ablakra vetődött, de az zárva volt. A fűtés mindenhol be volt kapcsolva, erről maga a lány győződött meg az előbb. A jeges, csontig hatoló, néma fagyos érzés még is egyre nőtt. Nancy beleborzongott, majd összeszedve magát közelebb lépett az alvóhoz. A padló megreccsent alatta, mire a fiú összerándult, és elfordította az arcát. A lány rémülten fedezte fel, hogy Simon mellkasa csupa veríték és kosz, és a nyakától egészen a csípőjéig egy mély seb húzódik. Azt hogy a vágás továbbfolytatódik-e nem tudta, mert a fiú kockás boxert viselt. Simon védekezően összekulcsolta két karját maga előtt, ismét összerándult, és megint elkezdett kiabálni.
-Ne az istenért, ne! Bármit megteszek, bármit elviselek, csak ne bánts, kérlek! Segítség! Valaki- zihálta kétségbeesetten. Nancy erre végre magához tért. Kirohant a fürdőszobába, megtöltött egy poharat némi ideg vízzel, majd visszaérve az egészet Simonra öntötte. A fiú megriadva tért magához.
-Mi mi a franc? Mi van? Nancy?? Jól vagy?
-Igen, én jól- nézett bele elszántan, vallatásra készen a fáradt, de mégis a félelemtől ébren csillogó éjszín szempárba a lány.
-De de, akkor…
-Inkább az érdekelne, hogy veled mi van? Mióta álmodsz ilyeneket? És mit keresel a karosszékben? És hogy került az a seb oda? És, és…
-Ja hát izé- kezdte Simon, majd a kezébe temette az arcát. Egy másodpercig úgy érezte, el kell mondania valakinek ezt. Hogy ő ezt így nem bírja tovább. De ez az érzés hirtelen eltűnt, és kicsit összeszedettebbnek érezte magát.
- Hömm, szóval izé, hát már egy ideje. Tudod múltkor Jacksonnal megnéztünk egy marha brutál idióta horrorfilmet, és hát azóta. Nem is mertem bevallani, mert tök égő, hogy így félek tőle… A seb, a seb meg ez a hülye karosszék, látod, ott kiáll belőle egy szög, és gondolom, ahogy megfordultam, felsértett - a meglepő az egészben az volt, hogy tényleg állt ki egy szög a szék karfájából, és kicsit véres is volt. Valószínűleg ez segített Simonnak abban, hogy Nancyt lerázza valahogy, Végül a lány lefertőtlenítette és bekötötte a sebét, megitatott vele egy pohár forró cukros teát, lemosta a mellkasról a koszt és a verítéket, majd végül békén hagyta, és kiment a szobából. Simon nem értette, mi történik vele. És ez mindennél jobban az idegeire ment. Biztos volt abban, hogy az a szög nem volt ott, még amikor leült este a székre. És biztos volt abban is, hogy Nancy a dolgokat nem fogja ennyiben hagyni. Viszont most ez volt a legkevesebb gondja. A feje hasogatott, az oldala csípett, égett, és fájt, és iszonyatosan fáradt volt. Az egyetlen, amire gondolni tudott az alvás volt. Mivel már jó két hónapja alig aludt valamennyit, eljutott abba az állapotba, hogy nem érdekelte semmi más. A szeme előtt délibábként lebegett az ágya, a puha takaró, a kényelmes párnák. Nem érdekelte a rémálom sem. Nancy aggódása sem. A lüktető fájdalom sem a bordái fölött, csak arra vágyott, hogy végre lehunyja a szemét. És abban, hogy ez az út az ágyáig nem az utolsó útja lesz, csak reménykedni tudott.

Itt újra Simon cselekmény szála kerül elő. Ajánlott hozzá némi csoki és bármilyen jó szám, de főként: Apocalyptica-Bittersweet(http://www.youtube.com/watch?v=O0TFYzNApL8) =D
kép by v-z, just like always:3

Simon húzta az időt. Jóval több időt töltött a fürdőszobában, mint kellett volna. Hosszasan szemlélte az éjszakai rémálmoknak, és a drogozásnak köszönhető lilás, mély karikákat ébenfekete szeme alatt, beesett, sápadt arcát, rövid, égnek meredő fekete haját. Grimaszokat vágott, izmait feszítgette, harmadjára is alaposan megmosta a fogát, fésülködött, és közbe folyton a mosógépen heverő mobilját nézte, hány perc telt el az előzőhöz képest. Igyekezett az elalvás gondolatát is minél messzebbre űzni. Végül úgy döntött, hogy bőven felülmúlta a saját rekordját ismét, ma este 3 és fél órát sikerült eltöltenie a fürdőszobában. Sóhajtva bement a szobájába, a lehető legkényelmetlenebb pózba bekucorodott kemény karosszékébe és bekapcsolta a tévét. Egy műsort sem nézett három percnél tovább, különben a szemei lehunyódnának, és ő még képes lenne elaludni. De így, hogy volt feladata könnyebb volt ébernek maradni. A küldetés: a lehető legrövidebb időn belül csatornát váltani. Az igazat megvallva Simon még sohasem félt semmitől. Na jó lehet, hogy izgult egy dolgozat előtt, esetleg messziről elkerülte esténként a rosszhírű kocsmákat, ezen kívül nem szívesen kötekedett csak úgy a nála erősebbekkel, de úgy igazán még nem rettegett. Pláne nem egy ilyen gyerekes dologtól. Elvégre ki fél elaludni? Simon kénytelen kelletlen bevallotta magának, hogy ő bizony igen. Félt attól, hogy újra ugyanazt álmodja, és hogy egyszer már annyira valósághűnek tűnik az álom, hogy nem tud belőle felébredni. Korábbi hitetlensége, kőkemény racionalizmusa kezdett oszladozni. Önbizalma szertefoszlott, egyedül volt, és fogalma sem volt kitől kérjen segítséget. A szülei sosem figyeltek rá, és bennük bízott egyébként is a legkevésbé. Valószínűleg kinevetnék, az anyja azt ajánlaná, szedjen fel valami csinos barátnőt attól jobb lesz, az apja meg hogy sportoljon többet, és akkor biztosan nem kerüli el az álom. Hát pont ezzel volt a baj. Bárcsak elkerülné! A húga kicsi még ehhez, és különben is Simon szerint az eléggé degenerált, aki 13 évesen még mindig Barbiezik. Nancy meg… Nancy biztos komolyan venné őt is és a problémáját is. Beszélgetne vele, még pszichológushoz is elvinné. Mert Nancy ilyen. Csupaszív, kedves, aggódó, értelmes lány. Csak hát abban nem volt biztos, hogy akkora figyelemre lenne szüksége, mint amit Nancy nyújtana neki. Így egyedül volt. Egyik megoldás sem tűnt kecsegtetőnek, hát hallgatott. Mint mindig. Csak most még nem is sejtette, hogy ez a hallgatás okozza a vesztét.

Drága beteg Annámnak szállítom le ily korán az újat, hogy legyen mivel töltenie a hirtelen rászakadt sok időt... Úgyhogy lehet neki köszönni, vagy megverni miatta(de vigyázni kell vele(kungfu-anna)), de akkor is itt a folytatás:D És öö megint egy vidámabb rész jön, kedvenc bolond csajommal a főszerepben:3 Visszajelezni továbbra is szabad...
(a kép modellje pedig a világ egyik legcsodásabb, leggyönyörűbb, és messze a legjobb embere, csakhogy legyen valami személyes is :))

Sonja eközben összehúzta a sötétítő függönyöket, kihozta a laptopját a szobájából, és törökülésben letelepedett a szőnyeg közepére. Teljes figyelmét a számítógép képernyőjére fordította, elmélyülten netezni kezdett. Felment a kedvenc vámpíros, varázslós honlapjaira, fanfictionokat olvasott, chattelt pár netes vámpírimádó barátjával, majd egy pár e-malit is megírt. Délután három körül az éhség hirtelen belemart a gyomrában, nyögve felkászálódott, és a konyhába sietett. Megmelegítette a paradicsomszószos spagettit, amit az anyja hagyott neki a tűzhelyen.
Három éve egy este, amikor az anyja sokáig dolgozott, lement a sarki videotékába, hogy kivegyen valamit magának estére. Ott és akkor meglátta azt a plakátot, ami elindította azt az őrületet, ami mára a lételemévé vált. A plakáton három ember állt. Két férfi és egy nő. A nő állt középen, mind a hárman fekete bőrruhát viseltek. A nőn magas sarkú csizma is volt, szoknyája felhasítva a combjáig. Hosszú kékesfekete haját fújta a szélgép, sápadt gyönyörű arca, vérvörösen izzó szemei, szétnyílt ajkai mögül előtűnő éles, hegyes, hófehér fogai, mind megfoghatatlanul csodássá tették. A kislány csak állt a plakát előtt, nem bírt onnan elmozdulni. A nő mellett álló két izomkolosszus férfit szinte észre sem vette, a vámpírlány vértől csöpögő fogai rabul ejtették. Az eladónő mosolyogva nézte Sonját, majd hirtelen odament, és leszedte a falról a filmplakátot, összecsavarta és a kislány kezébe nyomta. A kép azóta is Sonja ágya fölött díszeleg, igaz azóta több száz ilyen jellegű plakátot rendelt, szerzett és vett, de a legjobb helyre mégis ez, az igazi, az első, mindennek a kezdete került. Az álmodozás, a csoda, a varázslat, a vámpírok, a boszorkányok mind-mind Sonja életét képezték. Bár természetesen voltak dolgok, amik még nagyon sokat jelentettek neki.. Imádta az anyját, a pizzát, a lyukas órát, a pizzát, a tesi órákat, a vásárlást, a pizzát, a motoros fiukat, a kihívást, a pizzát. És volt még pár pillanat, ami megdobogatta a szívét: például, ha a suli leghelyesebb sráca rámosolygott, vagy ha csont nélkül a kosárba talált a meccsen és mindenki őt ünnepelte, és ha még nem említettem volna a pizza illata is ilyen dolog volt. Ezek az érzések minden 16 év körül lány kedvencei közé tartoznak, azt hiszem. De ezeken kívül más volt, mint a többiek. Elvégre nem minden amerikai tinédzser álmodozik arról, hogy Aaron ( a már előbb említett suli legdögösebb csávója) matekórai belső sikoltó görcsöt eredményező mosolya hirtelen megváltozik, szemfogai kiélesednek, szeme felizzik, bőre halványulni kezd, és ráugrik Sonjára. Megharapja, majd a lány is átváltozik vámpírrá, pont olyanná, mint a Kezdet-plakáton (Sonja nevezte el így, és valamiért nagyon menőnek találta a kifejezést, ezért gyakran használta) szereplő hölgy. Ezek után kézen fogva elindulnak vadászni az erdőbe. Egyszóval, ezek ismeretében nem nehéz kitalálni mi is volt hősnőnk életcélja. Természetesen (?) vámpírrá válni. Ne firtassuk azt, hogy ez az édesanyja liberális nevelésének, vagy épp apja korai halálának, esetleg a sok pizza hibája-e, a lényeg, hogy a lány minden szabad percét furcsa hobbijának, illetve szenvedélyének szentelte: internetes fórumokhoz szólt hozzá, internetes fórumokat indított, ilyen témájú filmeket nézett, barátaival ilyen témájú filmeket készített, a kertjükben temetőutánzatot épített Haloweenkor, és a többi szabad pillanatában ijesztőre sminkelte magát. Volt vörös kontaktlencséje, vámpírfogai(habár az gyenge utánzat volt műanyagból, viszont a sötétben világított) fekete bőrcuccai, csipkekesztyűje, vörös tűsarkúja. De valahogy mégsem volt az összhatás még jó pár órányi készülődés után sem tökéletes. Különösen az volt az elkeserítő, hogy pontosan tudta, hogy mi is a baj. Hiába tesz bármit, igyekszik akármennyire, mégsem vámpír. És a szomorú igazság az, hogy vámpírok nem léteznek. Néha ha Sonja erre gondolt, sírva tudott volna fakadni. Most is egészen elkámpicsorodott ezektől a gondolatoktól, csakhogy a mikró pittyegése közbeszólt, és így a bánatát a spagettibe fojtotta. Na igen, egy dolgot imádott még a lány csinálni. Enni.
Miután befejezte az ebédet, bement a fürdőszobába kezet mosni (na igen egyeseknek a kezük is kell az evéshez…tehetsége válogatja). Belepillantott a tükörbe, ami ismét hatalmas csalódást okozott neki, mint minden reggel. Fintorogva vette szemügyre szemtelenül vidám ragyogó kék szemeit, élénk szeplőit fitos orra körül, hófehér kissé szabálytalan fogait, összevissza göndörödő barna tincseit.-Túl unalmas, szokásos. Semmi drámai, semmi meglepő. Áh, mire is számítottam?…-színpadiasan hátravetette a fejét, majd rápillantott az órára. Bőven van még ideje, amíg az anyja hazaér, ezért úgy döntött kimegy kosarazni a kertbe.

Íme itt a kövi rész-jajj de gyors vagyok, én is megdöbbenek magamon:D- ja igen ha valakinek nem esett volna le, ez a történet két szereplőről szól, párhuzamosan futnak a cselekményszálak: Sonja, a lány-Amerika, Simon, a fiú-Anglia. Majd ha eljön az ideje összekapcsolódik ez a két szál, addig is türelem rózsát terem:3

Simon beállította megfelelő hőmérsékletűre a vizet, bekapcsolta a rádiót, és bemászott a zuhany alá. A forró vízsugár kellemesen masszírozta a hátát, és felpezsdítette a vérét.
-Jó reggelt Anglia! 8 óra múlt egy perccel, és megint egy csodás, ködös, hűvös szeptemberi szombatra ébredtünk! Lesz még ennél hidegebb is, szóval elő a meleg pulóverekkel és irány a természet! Ennél megfelelőbb idő nincs is a kirándulásra! Ha pedig tanácstalanok lennének, hogy merre induljanak, itt van velünk a stúdióban George Smith, az ismert túrázó, annyi bestseller útikönyv szerzője, hogy megossza belünk tapasztalatait. –harsogta a rádió. Simon vakon tapogatózott a törölköző után, majd azt dereka köré csavarva kilépett a kádból. Sietve megszárítkozott, és felöltözött, majd kihajolva a korláton át lenézett a földszintre. Mindenhol néma csönd honolt. A szülei elutaztak még tegnap, a húga a városban aludt a barátnőjénél. Nancy kint lovagolt vagy már reggel hat óta. Visszament a szobájába, magára zárta az ajtót. Odasétált a fenyőfa komódjához, kinyitotta a felső fiókját, és előszedte a szükséges dolgokat. Gyakorlott mozdulatokkal dolgozott, simán rezzenéstelen arccal fúrta bele a tű vékony hegyét sápadt karjába. Nemsokára el is kezdődött. Röppenő, tarka, színes, elnyújtott alakok jelentek meg, vitték magukkal, és ő csak nevetett. Könnyűnek, légiesnek, gondtalanak érezte magát. A világ megváltozott, ő állt a középpontban. Mindenki őt nézte, vele foglalkoztak. Boldog volt. De hirtelen minden megváltozott. Sötét lett, az alakok még nagyobbá váltak, minden porcikáját a rettegés járta át .A legjobban ezt az érzést imádta .A rettenetes félelmet, amiről jól tudja, hogy el fog tűnni. Olyan mintha hullámvasúton ülne. Tudja, hogy semmi baj nem lehet, mégis üvöltenie kell, szíve majd kiugrik a helyéről, úgy dobog, de közben nagyon élvezi. Igaz, elég rövid ideig tartott maga a hallucináció része. Most is még egy darabig látta az egyre halványuló sötét rémisztő árnyakat, amik hirtelen újra színessé váltak, pörögtek forogtak, majd huss eltűntek. És utánuk a néma csend, a remegés, és az émelygés maradt. Lassan összeszedte magát, mindent a helyére tett, majd visszadőlt aludni. Nagyon kimerültnek érezte magát.

És a "várva-várt"(ha-ha) folytatás már itt is van^.^ véleményekért továbbra is könyörgök:3( és a kép pedig vampire zombie-é akinek ezért ezer hála és leborulás jár)


***

Sonja döbbent arccal ült a tévé előtt. A képernyőn két rózsaszín flitteres ruhát viselő kislány táncolt, és énekelt, miközben egy elsőre pedofilnak tűnő, behízelgő férfihang igyekezett minden kedves tévénézőt meggyőzni arról, hogy a "bűbájos kis lurkók" el fognak halálozni ebben a felgyorsult mai világban, hacsak nem veszik meg a szüleik drága pénzért az "ennivaló hangot kiadó, élethű mozgású" randa szürke műnyulat. A végén a férfi kijátszotta az ütőkártyáját is: a nyúl 3 nyelven (angol, német és szuahéli) is megtanítja a csöppségeket 1-10-ig számolni. Sonja gondolkodóba esett, hogy essen-e le a kanapéról vinnyogó röhögő görcsben, vagy éppenséggel fakadjon-e sírva. Végül a csatornaváltás mellett döntött. Egy másik adón egy irreálisan nagyfejű kisfiú vitatkozott egy beszélő, szkafandert viselő hörcsöggel, arról, hogy képesek-e pár óra alatt megépíteni a faktoriális nukleáris kilövőállomást. Sonjának elege lett a rajzfilmcsatornákból, és a tv1-re kapcsolt, ahol egy undok arcú nő vartyogott a családok működésképtelenségéről az Államokban. A lány, egy darabig tűnődve hallgatta, majd feltette a lábát a kis dohányzóasztalra, és újra belemélyedt a lábkörömlakkozásba.
- Sonja! Sonja! Elmentem. Ebéd a tűzhelyen, majd estefelé jövök.
- Hova?
- Hol a fran… Mit hova?
- Hova mész?
- Hova, hova. Dolgozni.
- De nem szombat van?
- De. De attól, hogy szombat van, az éttermek tudod még nem zárnak be…
- Jó
- Kösz....Hol a kabáto…
- A fogason, balra. Kocsi kulcs a felső zsebében, a szemüveg a fejeden, a járókeret az ajtó mögött…
- Mész te a jó csudába, tudod?- az anyja lihegve tekintett be a nappaliba, miközben a kabátja felvevésével küszködött.
- Miért? Szerintem a járókeret egész jó poén volt.
- Szemüveg? Mész te a…- nevetve a lányához hajolt és puszit nyomott a homlokára.
- Mi a szöszt nézel? Családsegítő műsört? Problémákkal küszködsz? Nekem elmondhatod- gúnyolódott a tévére pillantva.
- Menned kell-mondta Sonja a lakkozásból fel sem pillantva.
- Igaz, jól van, megyek - az anyja komótosan rágyújtott, a heverőt fixírozta, hogy hova üljön, de aztán az órára pillantott, és nyakát ijedten behúzva viharzott ki a szobából.
- Jó mosogatást az étterembe mami-kiáltott utána Sonja. Válasz már nem érkezett csupán az anyja papucsa repült be a nappaliba.
- Nem talált-nevetett a lány, és lustán az ablakhoz sétált, hogy végignézze, ahogy Lorry ügyetlenül, kapkodva kiáll a Mondeóval a garázsból, majd elhajt a tengerpart felé.

Nos, nos, íme, íme itt az én regény-szerű kezdemény, mutáns valamim^^ Apró részletenkét szeretném felrakosgatni, hogy tovább tartson, és kevesebb munkám legyen vele:D Ez az első adag épphogy egy csepp ízelítő csak. És amúgy nyugi, nem ilyen sötét, depis végig;) műfaja: vámpíros regény amelyet egy meghatározó kettősség fon körbeXD hajj hát igazából nem, de a leginkább annak örülök, ha ismeretlenül is akár írsz egy megjegyzést, hogy szerinted milyen :3 Danke sün és jó olvasást! Jajj és megjegyzés még: az idézet az elején Emily Bronte és a zárójeles megjegyzéseim nem érdekesek, csupán pár ember értheti, de értük megérte beleírni:D és a kép pedig dragonblade jogos tulajdona(gyakujem:-))

"Akkor jövök, ha egyedül fekszel sötét szobádban, a bolond nap elül, már mosoly sem derül, este, fagyos homály van. Akkor jövök, ha mind elárad a szív valódi hatalma, ha engedsz a hatásnak, az öröm megfagy, a bánat lelkedet elragadja. Készülj, itt az idő, a szörnyű óra, ím; érzed-e már, hogy lelkedet különös hang zengeti meg, elér a zord erő: hírnökeim."


Éjfél volt. Jeges, magányos, sötét. A szél erősen fújt, a járda csillogott a ráfagyott hópelyhektől . Arcát pirosra csípte a hideg, reménykedő, fekete szeme mégis bizakodva pásztázta az utcát. Várt. Kabátját összébb húzta magán, sálját szorosabbra csavarta a nyakán, kesztyűjét megigazította, nem mintha ez sokat segített volna a hideg ellen. Aztán végre meglátta a fényfoltot az út túloldalán. Kettő rövid, három hosszú, majd egy rövid. Ez ő lesz. Megszaporázta a lépteit, de ahogy sietve megpróbált átjutni az úton, a szél egyre erősebb lett. Félelmetes hangokat hozott magával, visszalökte. Bármennyire is igyekezett, nem jutott előrébb. Végül egy pillanatra csend lett, a szél, mintha valami titkos erő megállította volna, nem fújt tovább. Megkönnyebbülve sóhajtott, és lelépett a járdáról. De ahogy elindult, rögtön érezte, hogy ez egy hatalmas hiba volt. Élete legnagyobb hibája... Fájdalmas sikoly törte meg a vészjósló csendet, hirtelen erős fénysugár szakította át a rideg sötétséget, és az a valami irtózatos erővel indult el felé. Nem bírt megmozdulni, bár tudta legbelül. hogy a futásnak sem lenne semmi értelme, mégis minden izmát megfeszítette. Menekülni, rohanni, üvölteni akart, de nem bírt. Lábai, mintha földbe gyökereztek volna. Csak állt és várt, majd hirtelen...

Verejtékben fürödve ébredt. Ezen a héten már ötödjére álmodta ezt. Felült, és a kezébe temette az arcát. Hányingere volt. Még mindig hallotta a zúgást a fülében, a dermedt félelmet minden tagjában, a jeges hideget a szívében. De végül a józan esze megint győzött. - Nem vagyok én valami nyavalyás Harry Potter-dühöngött magát győzködve Simon. - Az kéne még, hogy legyen valami béna sebhelyem, amiért hisztizhetek, mint a klimaxos matektanárnőnk. Aztán megfejtem az álmaim, és elindulok, hogy legyőzzek egy arcilag hátrányos helyzetű, szaglószerv-hiányos zombit. Persze. Az kéne még- felállt, bement a fürdőszobába. Megmosta az arcát, és ivott egy pohár vizet. Visszaérve a szobájába az ablakhoz sietett, és sarkig kinyitotta. Mélyeket lélegzett a csípős, avarillatú őszi levegőbe. Körbejáratta fáradt tekintetét a házat körülölelő, narancsos színekben pompázó erdőkön. Valahol messze egy kakas kukorékolt(talán Jákóbéknál - a szerk.), és a nap aranyló korongja előbukkant lassan egy domb mögül. - Ebbe a rohadt vidékbe fogok beleőrülni- sóhajtott. - Minek kellett ideköltözni??( bár ez költői kérdés, szerkesztőségünk örömmel várja az ötleteiket-a szerk.)- nyögve végigvetette magát az ágyán, és az éjjeliszekrényen heverő újságot felkapta. Unottan bele-bele lapozott, majd végül leragadt egy érdekesnek tűnő cikknél(habár ő biztos nem örülne neki, hogy elárulom, de sajnos igen, egy sertéstenyésztés rejtelmeibe beavató cikk volt az. Ráadásul nem is csak egy cikk, hanem egy cikksorozat harmadik része volt az. És igen, az előző kettőt is olvasta - a szerk.)

"Minden nappal rövidebb az élet, egyszer véget ér"

Cím by kowalsky, kép by cow Cow(thnx veryyy much:)) hogy mi is ez nem tudom, olyan szösszenet szerű, de leginkább most ezzel tudtam lefesteni jelenlegi hangulatom, jól is esett ezeket megírni, úgyhogy sajnálom, ha szokatlan a műfaj jellege, de most erre telt tőlem:)

Tervek
- Jó hogy neked mindig van egy B terved.
- Jó? Mi a fenéért jó?
- Hát irigyellek érte. Hogy ilyen precíz és felelősségteljes tudsz lenni. És kitartó.
- Chö, kedves tőled, hogy így gondolod. De elárulom, milyen is vagyok igazából. Rideg, számító és kiszámítható, büszke és sérthetetlen ámde cinikusan gonosz.
- De ha valaki beléd rúg, te újra felállsz és visszarúgsz századjára is, sokkal erősebben. Sosem adod fel, kristálytisztán látod a célokat magad előtt és azért élsz, hogy elérd őket.
- Célról célra élni. Pillanatról pillanatra. Reggelről reggelre. És közben titkon belül azt várni, hogy mikor lesz vége. Hogy ne kelljen minden nap fáradhatatlan felkelni, leküzdeni a hányingert az emberek láttán, a metrón, mű mosolyogni naphosszat és közben végig erősnek tettetni magad.
- Dehogy! Te erős vagy. Tudom, látom. Sugárzik a szemedből, a magabiztos járásodból. Erős vagy, mint egy oroszlán. Megkapsz mindent, amit akarsz, mert képes vagy érte küzdeni.
- Lehet. De mond csak, te nem tudod véletlenül, az oroszlánok korán halnak?



Szeretni és szeretve lenni
Nem tudta mit csinál, csak azt tudta, hogy fél. Lépett egyet előre, kezével támaszt keresett. Lassan, de biztosan egyre haladt előre a sötét bársonyba burkolózó folyosón. És hirtelen eltűnt alóla a talaj, és zuhant. Sokat, le, a fekete ködbe. Sikoltott, de hangja valahogy elveszett azonnal, ahogy a torkából kijött. Végül hatalmasat puffanva földet ért, belesajgott minden csontja, de nem lett komolyabb baja. Ami nem öl meg, az megerősít. Tudta, hogy fel kell állnia, tovább kell indulnia. Vagy most rögtön megteszi, erős lesz, összeszedi magát és sietősen eloson a fájdalom és a szenvedés elől, vagy marad. Ott fekszik továbbra is, és hagyja, hogy a jeges hideg beborítsa tetőtől talpig. Akárhogy is tesz, eljut egyszer egy újabb helyre. Vagy settenkedve, menekülve az érzések elől, vagy kíntól rángatózva vergődik, egy újabb útra fog találni Itt már nem teljes, néma sötét, hanem halkan, csalfa tanácsokat suttogó ködös homály veszi körül Itt rostokolhat örökre, ha épp úgy akarja, folytonos félelemben és kétségben. De tovább is mehet, ám tudnia kell, hogy akkor talán újra lezuhan. De ha tudja,hogy mi várja végén, és mindig ez a cél lebeg a szeme előtt, esetleg, hosszú, fájdalmas, fárasztó út után kijuthat a napfényes felszínre, és ha megérdemli, egy életen át élvezhet egy biztonságot adó, meleg ölelést. Minden rajta és a döntésein áll.



Isten
Elméletben megteheted, gyakorlatban is, de szabad ilyet? Eldobhatod-e magadtól az életet egy borotvapenge segítségével? Kipróbálhatod-e milyen érzés repülni le a mélybe egy szikláról? Megkóstolhatod-e a Domestost csak mert épp magad alatt vagy? Elsütheted-e azt a bizonyos pisztolyt, amit az ágyad alatt őrizgetsz? Bevehetsz-e abból a szép rózsaszín gyógyszerből tíznél többet is? Leléphetsz az úttestre még akkor is, ha a lámpa piros? Legyőzheted-e az agyad, és az érzékeid? Megtévesztheted önmagad? Átformálhatod a tested és lelked a kedved szerint? Elhagyhatsz, le vagy kitagadhatsz, meggyalázhatsz, kihasználhatsz, átverhetsz egy másik emberi lényt? Bánthatsz másokat vagy akár önmagad? Megváltoztathatod a jövőd, a jelened, esetleg a múltad? Küzdhetsz a sorsod ellen? Szembeszállhatsz az égiek akaratával? Kikerülheted a vonzás törvényét? Képes vagy bármire?

Isten vagy? Vagy az akarsz lenni? Nem fog menni. Mert egy már van, és ennyi bőven elég.

Augusztus 13.

Néha vannak nekem is borongósabb pillanataim, ez a novella is egy ilyen pillanatban készült azt hiszem :-) A második kép felfedezésért köszönet Rének, és a használatért pedig a jogos tulajdonosának tomislavnak;)

***

Kettétörted a szívem. Megszoktam, hogy csak bántasz, de ez most nagyon fájt. Úgy éreztem, hogy a világ négy sarka meghajlik, és én lezuhanok a bolygóközti anyagba. Egyenesen bele a közepébe. Az a férfi ott csak celluxnak kellett, hogy újra összefogjam vele a szívem. És az az este is, á, nem jelentett semmit. El kell hinned. Én is annyi mindent elhittem már. A húsvéti nyulat is, pedig az tényleg rémes nagy marhaság. Ugyan hogy tojhatna egy nyuszi ki egy egész ceruzakészletet? Hatvanféle színárnyalattal!! Nem, nem terelni próbálok, nyugi. Csak azt magyarázom, hogy hinned kell nekem. Én is megbocsátottam akkor, amikor azzal a nővel láttalak. Belenyugodtam, hogy ő csak egy munkatársad. És hogy nem több.
Ne menj el. Kérlek. Maradj! Nem megy nélküled az életem tovább. Megbocsátok mindent. Elfelejtem, hogy van még mellettem más is az életedben. Elfogadom, hogy azért nem vagy ott a fiunk ballagásán, mert az egyik barátnőddel találkozol. Elfogadom, hogy azt a gyűrűt nem nekem vetted. Megértek mindent. Csak ne hagyj itt! Neeeee…


Hová vittek? Én nem ide tartozom! Engem várnak otthon. A gyerekeim, a kutyám, és, és, és a férjem. Igen, ő volt az a férfi, aki az előbb itt volt. Lélegzetelállító nem? De. Szükségem van rá. Miért? Nem, nem maguk nem segíthetnek! Nekem ő kell. És majd el is visz nemsokára innen. Nemsokára…

Hát megjöttél? Nem, megint nem te vagy az. De azért hallasz ugye? Emlékszel mi volt a tengerparton? Amikor találkoztunk? Jaj, annyira gyönyörű volt. Augusztus tizenharmadika. És a kislányunk is akkor született. Ez a dátum jelenti nekem a világon a legtöbbet. Most is augusztus van. Hányadika is? Elnézést! Igen, ön az a kedves hölgy a fehér köpenyben! Hányadika van ma? Úgy látszik nem hall…

Megünnepelhetnénk együtt majd a 13-át, nem? Csak tudnám, miért vagyok itt most. Te sem tudod édes, hogy hogy kerültem ide? Épp beszéltem veled, te elővetted a kenyérvágókést, és… De miért vetted elő? Éhes voltál szívem? Hiszen főztem. Direkt a te kedvencedet. Mert bocsánatot akartam kérni azért az estéért. Szóval elővetted azt a kést, és vágtál egy szelet kenyeret. Még nem is tűntél dühösnek…

Nem, már emlékszem. Nem vágtál kenyeret. Elindultál ki a konyhából, kértem, hogy ne, erre te visszafordultál, mosolyogtál, és lendült a kezed. Valami hirtelen nagyon fájt. Belém nyilallt valami, ott a mellkasomnál. Aztán piros lett minden. Talán. De nem biztos. Most már jól vagyok. Ne idegeskedj! Már nem fáj semmim. Holnap megyek újra dolgozni, nem maradunk pénz nélkül. Hiszen 15 éve nem vettem ki egy szabadnapot sem. Miért épp most kezdeném? Csak egy apró nyilallás volt. Semmi komoly. Várj, most mintha szédülnék, biztos le kéne ülnöm. Nem lehet, hiszen fekszem. De miért is? Nem szabadna pedig lustálkodnom. Hiszen annyi dolgom lenne. Ki kéne takarítani. Elnézést nővér! Hazamegyek, jó? Engem várnak otthon. Sok a dolgom, mert…

Te vagy ott életem? Megyek, csak várj meg! Sietek, futok, rohanok hozzád. Nem lehet semmi bajod, nem szenvedhetsz semmiben hiányt, hiszen akkor én kudarcot vallanék. Nézd, nincs is semmi, bajom, várj meg…


- Már nem lélegzik?
- Nem, azt hiszem, elvesztettük.
- Akkor írja be. Keskeny, de nagyon mély seb a szív fölött, valószínűleg késszúrás általi halál. Pecsét, aláírás, ja és a dátum. Mi is? Ja igen, augusztus 13.

Welcome in my world!!!^.^

Örülök kedves idegen/földönkívüli/régi ismerős/új ismerős/barát/ellenség/fiú/lány/döntetlen, hogy idetévedtél! Ez a blog szerény ötleteimet, fényképeimet, gondolataimat, írásaimat, szösszeneteimet tartalmazza, vagyis egy kis ízelítőt az életemből. Remélem elnyeri tetszésedet,és találsz számodra is érdekes dolgokat;) a következő bejegyzésemig is üdv néked C: Zsó