Őszi Álom
- Jajj hagyjad már!- nevetve próbáltam a kezéből kicsavarni a füzetemet.
- De most miért? Talán titkokat rejtegetsz benne?- csokoládébarna szemei az arcomat pásztázták, majd mélyen belefúrta azt az áthatoló, hátborzongatóan gyönyörű tekintetét az enyémbe, foglyul ejtette. Csak néztem, néztem sötét rövid haját, hófehér fogait, azt az igéző hatalmas szemeit, az egész tökéletes valóját. Lassan közelebb hajolt, gyengéden végigsimított a karomon, érintésétől megborzongtam, mint a kora tavaszi hűs szellőtől. Már annyira közel volt, hogy éreztem mentolos, meleg leheletét, orra csak nem az enyémhez ért, de ekkor hirtelen kirántottam a kezéből a piros füzetet, felugrottam a nedves fűről és elkezdtem szaladni.
-Kapj el ha tudsz-kacagtam felé, és tovább futottam. Egy darabig bambán meredt rám, majd ő is elkezdett nevetni és utánam eredt. Futottam, ahogy csak bírtam, de utolért, felkapott és körbeforgott velem, majd letett. Megsimogatta a kipirult arcomat, odébb fésülte ujjaival a kesze-kusza hajamat. És újra elkezdett szuggerálni a tekintetével. De most nem hagyta, hogy elmeneküljek, erősen fogott, és meglepően gyorsan és határozottan megcsókolt. Minden porcikám belesajdult ebbe a fájdalmasan gyönyörű csókba, épp belemerültem volna az euforikus örömbe, amikor meghallottam a hangját.
-Jól vagy?
-Mi, Én? Ööö- úgy ocsúdtam fel, mintha hideg vízzel öntöttek volna nyakon. Ijedten felültem körülnéztem. Aztán sikerült magamhoz térnem. Sajnos.
- Ja igen, persze, megvagyok. Csak azt hiszem, elaludtam.
- Az történehett- mosolygott rám szomorkásan. Végignéztem a hideg, nedves füvön, melyet az őszi fák lehullott levelei színesítettek meg, az unott arccal sétáló embereken, a csípőskék égen, majd rápillantottam. Erőt kell vegyek magamon gondoltam. Elvégre ő van itt. Ő az enyém.
-Induljunk-mondtam egy nagy sóhaj kíséretében, felálltam és felé nyújtottam a kezem. Mert ő legalább létezik.
- De most miért? Talán titkokat rejtegetsz benne?- csokoládébarna szemei az arcomat pásztázták, majd mélyen belefúrta azt az áthatoló, hátborzongatóan gyönyörű tekintetét az enyémbe, foglyul ejtette. Csak néztem, néztem sötét rövid haját, hófehér fogait, azt az igéző hatalmas szemeit, az egész tökéletes valóját. Lassan közelebb hajolt, gyengéden végigsimított a karomon, érintésétől megborzongtam, mint a kora tavaszi hűs szellőtől. Már annyira közel volt, hogy éreztem mentolos, meleg leheletét, orra csak nem az enyémhez ért, de ekkor hirtelen kirántottam a kezéből a piros füzetet, felugrottam a nedves fűről és elkezdtem szaladni.
-Kapj el ha tudsz-kacagtam felé, és tovább futottam. Egy darabig bambán meredt rám, majd ő is elkezdett nevetni és utánam eredt. Futottam, ahogy csak bírtam, de utolért, felkapott és körbeforgott velem, majd letett. Megsimogatta a kipirult arcomat, odébb fésülte ujjaival a kesze-kusza hajamat. És újra elkezdett szuggerálni a tekintetével. De most nem hagyta, hogy elmeneküljek, erősen fogott, és meglepően gyorsan és határozottan megcsókolt. Minden porcikám belesajdult ebbe a fájdalmasan gyönyörű csókba, épp belemerültem volna az euforikus örömbe, amikor meghallottam a hangját.
-Jól vagy?
-Mi, Én? Ööö- úgy ocsúdtam fel, mintha hideg vízzel öntöttek volna nyakon. Ijedten felültem körülnéztem. Aztán sikerült magamhoz térnem. Sajnos.
- Ja igen, persze, megvagyok. Csak azt hiszem, elaludtam.
- Az történehett- mosolygott rám szomorkásan. Végignéztem a hideg, nedves füvön, melyet az őszi fák lehullott levelei színesítettek meg, az unott arccal sétáló embereken, a csípőskék égen, majd rápillantottam. Erőt kell vegyek magamon gondoltam. Elvégre ő van itt. Ő az enyém.
-Induljunk-mondtam egy nagy sóhaj kíséretében, felálltam és felé nyújtottam a kezem. Mert ő legalább létezik.
Kicsim... :)
VálaszTörlés