Nos, nos, íme, íme itt az én regény-szerű kezdemény, mutáns valamim^^ Apró részletenkét szeretném felrakosgatni, hogy tovább tartson, és kevesebb munkám legyen vele:D Ez az első adag épphogy egy csepp ízelítő csak. És amúgy nyugi, nem ilyen sötét, depis végig;) műfaja: vámpíros regény amelyet egy meghatározó kettősség fon körbeXD hajj hát igazából nem, de a leginkább annak örülök, ha ismeretlenül is akár írsz egy megjegyzést, hogy szerinted milyen :3 Danke sün és jó olvasást! Jajj és megjegyzés még: az idézet az elején Emily Bronte és a zárójeles megjegyzéseim nem érdekesek, csupán pár ember értheti, de értük megérte beleírni:D és a kép pedig dragonblade jogos tulajdona(gyakujem:-))

"Akkor jövök, ha egyedül fekszel sötét szobádban, a bolond nap elül, már mosoly sem derül, este, fagyos homály van. Akkor jövök, ha mind elárad a szív valódi hatalma, ha engedsz a hatásnak, az öröm megfagy, a bánat lelkedet elragadja. Készülj, itt az idő, a szörnyű óra, ím; érzed-e már, hogy lelkedet különös hang zengeti meg, elér a zord erő: hírnökeim."


Éjfél volt. Jeges, magányos, sötét. A szél erősen fújt, a járda csillogott a ráfagyott hópelyhektől . Arcát pirosra csípte a hideg, reménykedő, fekete szeme mégis bizakodva pásztázta az utcát. Várt. Kabátját összébb húzta magán, sálját szorosabbra csavarta a nyakán, kesztyűjét megigazította, nem mintha ez sokat segített volna a hideg ellen. Aztán végre meglátta a fényfoltot az út túloldalán. Kettő rövid, három hosszú, majd egy rövid. Ez ő lesz. Megszaporázta a lépteit, de ahogy sietve megpróbált átjutni az úton, a szél egyre erősebb lett. Félelmetes hangokat hozott magával, visszalökte. Bármennyire is igyekezett, nem jutott előrébb. Végül egy pillanatra csend lett, a szél, mintha valami titkos erő megállította volna, nem fújt tovább. Megkönnyebbülve sóhajtott, és lelépett a járdáról. De ahogy elindult, rögtön érezte, hogy ez egy hatalmas hiba volt. Élete legnagyobb hibája... Fájdalmas sikoly törte meg a vészjósló csendet, hirtelen erős fénysugár szakította át a rideg sötétséget, és az a valami irtózatos erővel indult el felé. Nem bírt megmozdulni, bár tudta legbelül. hogy a futásnak sem lenne semmi értelme, mégis minden izmát megfeszítette. Menekülni, rohanni, üvölteni akart, de nem bírt. Lábai, mintha földbe gyökereztek volna. Csak állt és várt, majd hirtelen...

Verejtékben fürödve ébredt. Ezen a héten már ötödjére álmodta ezt. Felült, és a kezébe temette az arcát. Hányingere volt. Még mindig hallotta a zúgást a fülében, a dermedt félelmet minden tagjában, a jeges hideget a szívében. De végül a józan esze megint győzött. - Nem vagyok én valami nyavalyás Harry Potter-dühöngött magát győzködve Simon. - Az kéne még, hogy legyen valami béna sebhelyem, amiért hisztizhetek, mint a klimaxos matektanárnőnk. Aztán megfejtem az álmaim, és elindulok, hogy legyőzzek egy arcilag hátrányos helyzetű, szaglószerv-hiányos zombit. Persze. Az kéne még- felállt, bement a fürdőszobába. Megmosta az arcát, és ivott egy pohár vizet. Visszaérve a szobájába az ablakhoz sietett, és sarkig kinyitotta. Mélyeket lélegzett a csípős, avarillatú őszi levegőbe. Körbejáratta fáradt tekintetét a házat körülölelő, narancsos színekben pompázó erdőkön. Valahol messze egy kakas kukorékolt(talán Jákóbéknál - a szerk.), és a nap aranyló korongja előbukkant lassan egy domb mögül. - Ebbe a rohadt vidékbe fogok beleőrülni- sóhajtott. - Minek kellett ideköltözni??( bár ez költői kérdés, szerkesztőségünk örömmel várja az ötleteiket-a szerk.)- nyögve végigvetette magát az ágyán, és az éjjeliszekrényen heverő újságot felkapta. Unottan bele-bele lapozott, majd végül leragadt egy érdekesnek tűnő cikknél(habár ő biztos nem örülne neki, hogy elárulom, de sajnos igen, egy sertéstenyésztés rejtelmeibe beavató cikk volt az. Ráadásul nem is csak egy cikk, hanem egy cikksorozat harmadik része volt az. És igen, az előző kettőt is olvasta - a szerk.)