Can't stop myself

Hatások érik nap,mint nap az embert. A barátai változnak és ő csak kapkodja a fejét, hogy órák leforgása alatt mik történnek. Hatások, mondatok, barátok ihlették az alábbi valamit. De semmilyen személyes utalás nincs benne sem magamra sem másokra nézve!:)





Furcsa volt az egész helyzet. Ott ültem mellette, kristálytisztán hallottam a szavait, szinte láttam magam előtt, ahogy a hangok átfúrják a teret, behatolnak a fülembe, elszáguldanak, az agyamig ahol a kis fogaskerekek izgágán csattognak, hogy sietve megértessék velem, mire is akar kilyukadni. Tizedmásodpercek múlva már válaszra készen álltam, de nem ment. Nem tudtam kinyögni egy betűt sem. Értettem, de nem tudtam felfogni. Hogy ők? És ezt most így? Bejelenti? Mit vár? Kitől? És és és…? Millió kérdésem lett volna, de valami meggátolt abban, hogy feltegyem őket. Zúgott a fejem, káprázott a szemem, hányingerem lett és mintha megsüketültem volna. Egy légüres buborékban lebegtem. Hogy magamhoz térjek nagyot szippantottam a cigarettámból. Lassan, hosszan fújtam ki a füstöt és vele együtt a millió kételyem, kétségem, kérdésem és a többi k betűs szavakat. Ökölbe szorítottam a kezem, ránéztem, és hihetetlenül széles, hamis mosolyra húztam a számat.
- Jaj annyira örülök nektek. Gyönyörűek lesztek! Elképzellek az oltár előtt csupa fehérben, ahogy reggelente egymásra nevettek, és ahogy majd angyali mosollyal a babakocsit tolod…
- Ó istenem- nevet fel- ne szaladjunk ennyire előre. Még csak eljegyzett. De annyira boldog vagyok, hogy így reagáltál rá. Tudom, viccesen hangzik, de rettegtem attól, hogy mit fogsz szólni-, köhécsel és mosolyog zavartan. Igen tényleg. Kurva vicces….
- Ugyan, hisz tudod, mennyire szeretlek, és az tesz leginkább elégedetté, ha boldognak látlak, tudod.
- Köszönöm! Mindig is tudtam, hogy te vagy a legfantasztikusabb barát, akit valaha kívánhatok magam mellé. Nem is tudom miért tartottam ettől a délutántól annyira!- Nem? Tényleg? De különös… Hadd, segítsek. Talán azért mert a legjobb barátnőm vagy és a vőlegényed pedig két hónappal ezelőtt még nekem nyújtotta át ugyanazt a gyűrűt, amit most neked? Előfordulhat, hogy ez volt az oka?
- Ne köszönd meg. Ez természetes. Hisz ezért vagyunk egymásnak- újabb hatalmas mosoly, szinte már fáj a szám tőle. Ahogy kimegy a mosdóba az idült bájosság forrongó pokol lesz. Kis ribanc! Csak nem képzeli?? Kis ribanc. Picsa. Szajha. Barátnő. Legjobb. Ő. Gyönyörű.


Fél órával később már a könnyű tavaszi napsütésben sétáltunk.
- Nos, eddig nem mertem vele előhozakodni, gondoltam apránként adagolom be a dolgot. De esetleg nem lennél a tanúm? Annyira szuper lenne, nálad jobban nem ismer senki és…
- Jézusom hát persze!! Ennél jobban semmi sem esne - viharosan megölelem, talán szorosabban tartom, mint kéne, talán hosszabb ideig húzom magamhoz, de végül csak sikerül elengednem.

Nézem, ahogy visszafordul, int egyet a kezével, aranyló haja meglibben a szélben és megy tovább az ellenkező irányba. Kedvem lenne utána rohanni, megfogni a kezét elmondani neki mit érzek, mit gondolok, figyelmeztetni, hogy ilyen pasikra ne pazarolja az idejét, szólni neki, hogy meg fogja bánni, hogy össze fog törni a szíve, hogy meg fogják alázni, hogy bele fog ebbe pusztulni és elsírni neki azt, hogy hogy, mennyire szeretem.

új

Télre hangoló, baljóslatú rövid újabb részlet a műből. A nagy valami közeleg, érzitek, mi?:D

Az ősz lassan a végéhez közeledett. A nappalok egyre rövidültek, és az éjszaka fagyos, ködös homályt, a hajnal deres, szürke szomorúságot hozott. A fák lehullatták utolsó leveleiket is, a pirosló lombok csípős illata a melengető napsugárral együtt eltűnt. Nancy felhúzta a téli dupla, fullasztóan meleg takarókra a ropogóan frissre keményített és vasalt huzatokat, elrendezte az utolsó nagy bevásárolásokat a piacon, és nekiállt lekvárt, kompótot, befőttet kotyvasztani naphosszat a konyhában. Simon pedig kezdett megnyugodni. Az álmok fokozatosan elmaradoztak és végül csak az átaludt éjszakák édes emléke maradtak meg. Az anyaggal is kezdett leállni. Nem is volt ideje rá, ugyanis belépett a kosárcsapatba, keményen edzett, tanult és hetenként új barátnőket szerzett. Bár elfelejteni semmit nem felejtett el, de erőszakkal az agya leg csücskébe szorította be a visszatérő sötét rémálmát, a félelmet, a szorongást, és minden rosszat, ami a szeles őszi éjszakákon kísértette. De ezek az éjszakákat most fényévekre érezte magától, és valóban élvezte az életét. Boldog volt. Az eddig cipelt mázsás, kényelmetlen, nyomasztó terhétől úgy érezte végre megszabadul. De Simon most is pont olyan meggondolatlan, felelőtlen és ostoba volt, mint mindig. Nem hitt benne, vagy talán sohasem hallott a vonzás törvényéről. Amitől a legjobban tartunk, amitől erőszakkal akarunk elszakadni, az fog bennünk a legnagyobb kárt tenni, akkor amikor már végképp nem is számítunk rá. Pedig ez alól a törvény alól ő sem volt kivétel…

pic: lullaby mester annyira imádlak-love u so much-pokmahoXD-egyetlen ír fotózseni spanom:P^^

Hunyd be a szemed! De nagyon erősen ám. Látod őket? Színes, pirinyó minták, csillagok. Gyönyörködj bennük, élvezd őket amíg lehet.

Lost in the dark

Néma volt. Sötét, érthetetlen, csillagtalan. Néztem mégis, hátha találok valami választ a kérdéseimre. Kutattam a sűrű végtelenségben a hold, a sarkcsillag, vagy akár bármi más fényforrás után. Hiába. Ahogy csak ott ültem és fokozatosan vesztem el az ében mélységben, elöntött egy nagyon fájdalmas érzés. Még soha nem ragadott így el magával. Beleborzongtam, rettegtem tőle, fel akartam ugrani, hogy elmeneküljek előle, de tudtam, hogy már mindegy mit teszek, minden porcikámat átjárja, átvette felettem az irányítást. Olyan egyedül voltam, mint még soha életemben. Körbepillantottam riadtan, de tényleg nem volt sehol senki. Kiáltani akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Megpróbáltam felállni, de megbénított a félelem. Behunytam a szemem, és azért könyörögtem, hogy amikor kinyitom, újra a régi legyen minden. Persze mikor újra kinyitottam minden ugyanúgy volt, a régi, megszokott boldogság apró színes szikrái is eltűntek már. Ismét behunytam a szemem, de már minden remény nélkül. Éreztem, ahogy az arcomat végiggörögnek a hideg, sós könnycseppek. Teljesen kétségbeestem. Annyira, de annyira nem akartam, hogy ez megtörténjen. Jeges tőrként forogtak bennem az imént elmondott szavai. Nem is a szívemben, hanem valahogy sokkal beljebb, egészen mélyen valahol a lelkem körül. Apró homokszemcsékként peregtek le előttem az együtt töltött percek, órák, pillanatok, az egész eddigi életem. Mi lesz velem ezután? Hogy kelek fel nélküle minden reggel? Hogy lesz bátorságom újra beszélni az emberekhez? Hogy tudom ismét elhinni magamnak és elhitetni másoknak, hogy érek valamit, hogy vannak gondolataim, hogy létezem?? És egyáltalán… Én. Én… Fogok én még létezni valaha?

- Biztos jól vagy? Úgy értem, én igazán, nem, nem akartam, hogy ez legyen belőle, csak hát tudod, sokáig húzódott el a dolog, bele, vagyis beléd keveredtem, heh- nevetgélt zavartan, fülig vörösen.
- Hmm? Itt vagy?- simított végig az arcomon óvatosan, eltüntetve könnyeimet.
- én? Én ne lennék jól? Persze. Megvagyok sőt. Nem én vesztem el épp a számomra legtökéletesebb nőt- önbizalommal teli műmosolyomat rávillantottam és lesöpörtem a kezét a térdemről
- Hát ööö oké. Csak hogy előbb sírtál és…
- Gondoltam ennyi idő után megérdemelsz ennyit- gúnyosan felnevettem, majd erőszakot véve magamon remegő kezemet lazán a vállára tettem.
- Nyugi, semmi baj, nem haragszom rád. Mindenképp maradjunk barátok- mondtam, majd könnyed csókot leheltem az arcára és magabiztosan mosolyogva elindultam az ellenkező irányba. Ahogy befordultam a sarkon, lehunytam a szemem és olyan erősen koncentráltam, ahogy csak bírtam. De nem. Végleg eltűntek a színes kis csillagok. Tudtam, hogy többet soha nem tudom őket visszaszerezni.





thanks for using the pic of INK:)

Kedvenc időszakom az ősz, és gondoltam tisztelgek az évszak előtt:3 ezenkívül álmodtam is nemrég egy csodálatosat...

Őszi Álom

- Jajj hagyjad már!- nevetve próbáltam a kezéből kicsavarni a füzetemet.
- De most miért? Talán titkokat rejtegetsz benne?- csokoládébarna szemei az arcomat pásztázták, majd mélyen belefúrta azt az áthatoló, hátborzongatóan gyönyörű tekintetét az enyémbe, foglyul ejtette. Csak néztem, néztem sötét rövid haját, hófehér fogait, azt az igéző hatalmas szemeit, az egész tökéletes valóját. Lassan közelebb hajolt, gyengéden végigsimított a karomon, érintésétől megborzongtam, mint a kora tavaszi hűs szellőtől. Már annyira közel volt, hogy éreztem mentolos, meleg leheletét, orra csak nem az enyémhez ért, de ekkor hirtelen kirántottam a kezéből a piros füzetet, felugrottam a nedves fűről és elkezdtem szaladni.
-Kapj el ha tudsz-kacagtam felé, és tovább futottam. Egy darabig bambán meredt rám, majd ő is elkezdett nevetni és utánam eredt. Futottam, ahogy csak bírtam, de utolért, felkapott és körbeforgott velem, majd letett. Megsimogatta a kipirult arcomat, odébb fésülte ujjaival a kesze-kusza hajamat. És újra elkezdett szuggerálni a tekintetével. De most nem hagyta, hogy elmeneküljek, erősen fogott, és meglepően gyorsan és határozottan megcsókolt. Minden porcikám belesajdult ebbe a fájdalmasan gyönyörű csókba, épp belemerültem volna az euforikus örömbe, amikor meghallottam a hangját.
-Jól vagy?
-Mi, Én? Ööö- úgy ocsúdtam fel, mintha hideg vízzel öntöttek volna nyakon. Ijedten felültem körülnéztem. Aztán sikerült magamhoz térnem. Sajnos.
- Ja igen, persze, megvagyok. Csak azt hiszem, elaludtam.
- Az történehett- mosolygott rám szomorkásan. Végignéztem a hideg, nedves füvön, melyet az őszi fák lehullott levelei színesítettek meg, az unott arccal sétáló embereken, a csípőskék égen, majd rápillantottam. Erőt kell vegyek magamon gondoltam. Elvégre ő van itt. Ő az enyém.
-Induljunk-mondtam egy nagy sóhaj kíséretében, felálltam és felé nyújtottam a kezem. Mert ő legalább létezik.

Pete Yorn-Scarlett Johansson--Relator

Valahogy az október határtalan jókedvet hozott nekem és ehhez tök passzol az alább látható, hallható szám, teljesen beleszerettem, remélem nektek is tetszeni fog C:

Újra Simon borzolja a kedélyeket:D jó olvasást megint:) Kép: v-z-->nem tudok leszokni róla^^

Hiába igyekezett, mégis elaludt valahogy. Csak egy pillanatra hunyta le a szemét, és máris jött a jóleső sötétség, ami puhán körülöleli az embert. Épphogy csak Simon kezdett belesüppedni ebbe az ében mélységbe, amikor újra elkezdődött. Ugyanazok a hangok, színek, illatok. És ugyanaz a rettegés. Nancy a kiabálásra nyitott be. Csaknem felsikoltott, amikor meglátta a fiút. Már egy pár hete figyelte Simont. Sosem volt túl bőbeszédű, őszinte gyerek, de az utóbbi időben különösen csendesen viselkedett, valami furcsa ijedtség villogott a szemében, kialvatlannak, és rémültnek tűnt. Gyakran egész napokra eltűnt a szobájába, alig evett valamit, csak mosdóba járt ki. De csak most döbbent rá, hogy tényleg valami komolya baja lehet, ahogy meglátta akkor este. Furcsa kifacsart pózban hevert a karosszékben, az egész olyan volt, mintha direkt állította volna be így valaki. Egyik lába a földön, a másik a karfán, nyaka hátrabicsakolva. Bőre hullasápadt, szeme csukva, eltorzult arcáról az iszonyatos félelem és megdöbbenés üvöltött. Reszket, talán a rettegéstől, vagy magától az álomtól. Habár hirtelen Nancy is úgy érezte hogy hideg van. Pillantása az ablakra vetődött, de az zárva volt. A fűtés mindenhol be volt kapcsolva, erről maga a lány győződött meg az előbb. A jeges, csontig hatoló, néma fagyos érzés még is egyre nőtt. Nancy beleborzongott, majd összeszedve magát közelebb lépett az alvóhoz. A padló megreccsent alatta, mire a fiú összerándult, és elfordította az arcát. A lány rémülten fedezte fel, hogy Simon mellkasa csupa veríték és kosz, és a nyakától egészen a csípőjéig egy mély seb húzódik. Azt hogy a vágás továbbfolytatódik-e nem tudta, mert a fiú kockás boxert viselt. Simon védekezően összekulcsolta két karját maga előtt, ismét összerándult, és megint elkezdett kiabálni.
-Ne az istenért, ne! Bármit megteszek, bármit elviselek, csak ne bánts, kérlek! Segítség! Valaki- zihálta kétségbeesetten. Nancy erre végre magához tért. Kirohant a fürdőszobába, megtöltött egy poharat némi ideg vízzel, majd visszaérve az egészet Simonra öntötte. A fiú megriadva tért magához.
-Mi mi a franc? Mi van? Nancy?? Jól vagy?
-Igen, én jól- nézett bele elszántan, vallatásra készen a fáradt, de mégis a félelemtől ébren csillogó éjszín szempárba a lány.
-De de, akkor…
-Inkább az érdekelne, hogy veled mi van? Mióta álmodsz ilyeneket? És mit keresel a karosszékben? És hogy került az a seb oda? És, és…
-Ja hát izé- kezdte Simon, majd a kezébe temette az arcát. Egy másodpercig úgy érezte, el kell mondania valakinek ezt. Hogy ő ezt így nem bírja tovább. De ez az érzés hirtelen eltűnt, és kicsit összeszedettebbnek érezte magát.
- Hömm, szóval izé, hát már egy ideje. Tudod múltkor Jacksonnal megnéztünk egy marha brutál idióta horrorfilmet, és hát azóta. Nem is mertem bevallani, mert tök égő, hogy így félek tőle… A seb, a seb meg ez a hülye karosszék, látod, ott kiáll belőle egy szög, és gondolom, ahogy megfordultam, felsértett - a meglepő az egészben az volt, hogy tényleg állt ki egy szög a szék karfájából, és kicsit véres is volt. Valószínűleg ez segített Simonnak abban, hogy Nancyt lerázza valahogy, Végül a lány lefertőtlenítette és bekötötte a sebét, megitatott vele egy pohár forró cukros teát, lemosta a mellkasról a koszt és a verítéket, majd végül békén hagyta, és kiment a szobából. Simon nem értette, mi történik vele. És ez mindennél jobban az idegeire ment. Biztos volt abban, hogy az a szög nem volt ott, még amikor leült este a székre. És biztos volt abban is, hogy Nancy a dolgokat nem fogja ennyiben hagyni. Viszont most ez volt a legkevesebb gondja. A feje hasogatott, az oldala csípett, égett, és fájt, és iszonyatosan fáradt volt. Az egyetlen, amire gondolni tudott az alvás volt. Mivel már jó két hónapja alig aludt valamennyit, eljutott abba az állapotba, hogy nem érdekelte semmi más. A szeme előtt délibábként lebegett az ágya, a puha takaró, a kényelmes párnák. Nem érdekelte a rémálom sem. Nancy aggódása sem. A lüktető fájdalom sem a bordái fölött, csak arra vágyott, hogy végre lehunyja a szemét. És abban, hogy ez az út az ágyáig nem az utolsó útja lesz, csak reménykedni tudott.

Itt újra Simon cselekmény szála kerül elő. Ajánlott hozzá némi csoki és bármilyen jó szám, de főként: Apocalyptica-Bittersweet(http://www.youtube.com/watch?v=O0TFYzNApL8) =D
kép by v-z, just like always:3

Simon húzta az időt. Jóval több időt töltött a fürdőszobában, mint kellett volna. Hosszasan szemlélte az éjszakai rémálmoknak, és a drogozásnak köszönhető lilás, mély karikákat ébenfekete szeme alatt, beesett, sápadt arcát, rövid, égnek meredő fekete haját. Grimaszokat vágott, izmait feszítgette, harmadjára is alaposan megmosta a fogát, fésülködött, és közbe folyton a mosógépen heverő mobilját nézte, hány perc telt el az előzőhöz képest. Igyekezett az elalvás gondolatát is minél messzebbre űzni. Végül úgy döntött, hogy bőven felülmúlta a saját rekordját ismét, ma este 3 és fél órát sikerült eltöltenie a fürdőszobában. Sóhajtva bement a szobájába, a lehető legkényelmetlenebb pózba bekucorodott kemény karosszékébe és bekapcsolta a tévét. Egy műsort sem nézett három percnél tovább, különben a szemei lehunyódnának, és ő még képes lenne elaludni. De így, hogy volt feladata könnyebb volt ébernek maradni. A küldetés: a lehető legrövidebb időn belül csatornát váltani. Az igazat megvallva Simon még sohasem félt semmitől. Na jó lehet, hogy izgult egy dolgozat előtt, esetleg messziről elkerülte esténként a rosszhírű kocsmákat, ezen kívül nem szívesen kötekedett csak úgy a nála erősebbekkel, de úgy igazán még nem rettegett. Pláne nem egy ilyen gyerekes dologtól. Elvégre ki fél elaludni? Simon kénytelen kelletlen bevallotta magának, hogy ő bizony igen. Félt attól, hogy újra ugyanazt álmodja, és hogy egyszer már annyira valósághűnek tűnik az álom, hogy nem tud belőle felébredni. Korábbi hitetlensége, kőkemény racionalizmusa kezdett oszladozni. Önbizalma szertefoszlott, egyedül volt, és fogalma sem volt kitől kérjen segítséget. A szülei sosem figyeltek rá, és bennük bízott egyébként is a legkevésbé. Valószínűleg kinevetnék, az anyja azt ajánlaná, szedjen fel valami csinos barátnőt attól jobb lesz, az apja meg hogy sportoljon többet, és akkor biztosan nem kerüli el az álom. Hát pont ezzel volt a baj. Bárcsak elkerülné! A húga kicsi még ehhez, és különben is Simon szerint az eléggé degenerált, aki 13 évesen még mindig Barbiezik. Nancy meg… Nancy biztos komolyan venné őt is és a problémáját is. Beszélgetne vele, még pszichológushoz is elvinné. Mert Nancy ilyen. Csupaszív, kedves, aggódó, értelmes lány. Csak hát abban nem volt biztos, hogy akkora figyelemre lenne szüksége, mint amit Nancy nyújtana neki. Így egyedül volt. Egyik megoldás sem tűnt kecsegtetőnek, hát hallgatott. Mint mindig. Csak most még nem is sejtette, hogy ez a hallgatás okozza a vesztét.