Haldoklunk

Egyszer beszéltem vele igazán ilyesmiről. Két dolgot említett. Két sablonos, szánalmas kis dolgot. Amíg nem vagy abban biztos, hogy nyersz, ne kockáztass. És hogy mindig annyit tegyél bele, amennyit visszakapsz. Ez a két dolog úgy megragadt. Amikor hallottam csak nevettem és arra gondoltam, hogy áh tipikus, de majd jön egy nő, aki megtanítja neki, hogy ez nem így működik. De aztán fordult a kocka és én lettem az a nő. Meddő hónapok teltek, problémák jöttek-mentek. Egy ideig a szex megoldotta őket aztán már az sem. Beléptünk a haldokló kapcsolatok mezejére, ami reménybokrokkal volt szegélyezve. Azzal, hogy majd jobb lesz, hogy majd jön a nyár és lesz időnk és energiánk egymásra. Arra, hogy nem tetszenek meg mások, nem álmodozom másokról és számára az, hogy szórakoztatom. Mást vártunk egymástól és az egész élettől. Ő törődést és időt igényelt, mint az egynapos muskátli a fagyban. Ölelő karokat, szexi szoknyákat és hízelgő szavakat. Én rózsát. Vérvöröset. Egy igazi férfit. Néha egy dekadens művészt, néha az odaadó egyszerűséget, néha a vad szeretőt. Egyik sem ő volt. Nehéz ezt elfogadni. Nem is sikerült. A remény túl erős volt. Az egyedülléttől való félelem túl nagy. A kecsegtető jövő túl messzi. A csókok kihűltek, de még nem az elhúzódó félperces szájra puszik. Valahol a szakítás és a boldogság között félúton a szenvedés szakadéka mellett dideregtünk évekig, hóban, fagyban. A szél a gödör fele sodort minket, a szívünk a nevetés irányába húzott az eszünk az elválásért kiáltozott. Csak a lábunk nem mozdult. Nem tudott kikecmeregni a megszokás mocsarából. Ott rostokoltunk egy örökkévalóságig. Nem volt erőm kimondani, hogy szeretem és könyörögni, hogy ne hagyjon el. Neki meg bonyolult lett volna a szakítással járó könnyeket felitatni. és most mit teszünk? Még mindig ott állunk egymás kezét szorongatva és egy valakit várunk, az utolsó esélyünk és reményünk. Hiszen együttvagyunk, míg a halál el nem választ. De az majdcsak szétválaszt nem? Csak benne bízunk már, habár egymásnak ezt sosem vallanánk be. csak tegye meg, szakítsa szét fagyos kezeink és vigyen el máshova, messze tőle. Mert nekem erre egyedül nincs erőm.

Ha más már nem

A zene egyre halkabb lett, a fények tompábbak. A dolgok elkezdtek mozogni bennem és körülöttem és a karjába hanyatlottam. A maró füst még szorosan lehunyt szempilláimon is áthatolt. Hirtelen jeges borzongás töltött el, valaki leöntött hideg, tömény illatú alkohollal. Éreztem, ahogy lökdösnek, ahogy nekem jönnek, ahogy rám lépnek. Igyekeztem a földön odébb csúszni, hogy ne legyek útban, ám egyszerre két erős kar megragadott és kiemelt a zsúfolt, zsivajgó tömegből. Nem tudtam merre visz, vagy hová, csak vitt és vitt, lépcsőkön, termeken át és én végtelen biztonságban éreztem magam. Nyugodtan bele akartam süppedni ebbe a tudatvesztés puha, fekete bársonyába, de hirtelen ledobott valahova. Kiszolgáltatva, csukott szemmel, kezeimmel kapkodva feküdtem a semmiben. Ő valamit a fülembe sugdosott, megölelt, majd kezeimet hátrakötözte. Lecibálta a ruháimat, közben szavakat mormolt nyugtatóan. Kirázott a hideg mindenhol, sikoltani akartam, de a levegő megakadt valahol, nem ment se ki, se be.
Nem tehettem semmit. Éreztem, ahogy egy vad, erőltetett, fájdalmas mozdulatokkal magáévá tesz, egyre erősebben lök és csak lök, egészen addig míg üvölt egy hatalmasat és fáradtan lefordul rólam. A párna, a takaró, minden csupa izzadság és lucsok volt. Undorítónak és kihasználtnak éreztem magam, de nem volt erőm, ahhoz hogy tegyek is valamit. Csak némán sírva elaludtam.

Egyedül ültem a rakparton. Az eső szürkén, monotonon csuromvizesre áztatta a fa mólót, a hajókat. Az egyetlen színfolt az itt-ott pakolgató munkások sárga esőkabátja volt.
Rémes látványt kelthettem. Még a tegnap esti ruha volt rajtam, a kis fodros fűző és miniszoknya szétszaggatva, piaszagúan, cigi füstösen, sárosan. A harisnyámon óriási lukak tátongtak, csodálkoztam egyáltalán, hogy valahogy megmaradt a kék zöld foltos lábamon. A hajam megtépázva, az eső csurog belőle, a sminkem sötét patakokat húzva maga után az arcomon lefolyva. És még hozzá pocsékul is éreztem magam. Fájt mindenem, belül kívül. De a legrosszabb a tegnap éjjel óta bennem szakadt sikítás volt. Nem tudtam kiadni magamból, csak belül szorított. Az egész, mint egy villám cikázott a szívemtől a bordáimon át az agyamig. De nem tudtam vele mit kezdeni. Kiálltam volna egy sziklaszirtre és a mélységbe kiabáltam volna, de itt ebben a tetves városban egy sziklaszirt sincs. Így nem tehettem semmit. Minden elveszett. Csak a cigaretta maradt. A virágos papírú, illatos dohánnyal tömött cigaretta. Megremegtetve, ahogy tanultam.

Feelings

Az az Sz betűs szó

Szeretsz?

Megaláztál, vádaskodtál, apró darabokra törted a szívem, a földbe tiportál, csak azért, hogy után kinyújtsd a kezed és újra magad mellé ránts.

Szeretsz.

Mondtad sokszor, ezerszer, a legdurvább helyzetekben vágtad hozzám, mint egy szitkot, mint egy figyelmeztetést, mint egy könyörgést. Tudom, hogy nem vagy teljesen tisztában vele mit is jelent ez, és mégis hiszed. Sok mindent nem tudsz, nem értesz te.

Hallgattam, amit mondtál, tűrtem, hogy bánts, hogy szidj, hogy szeress. Hagytam, láttam és éreztem.

Nem tudhatod, mert sosem mutattam, de minden egyes rossz szó csak egyre korbácsolta vágyaim. Vágyaim, hogy megértselek, együtt nevessek veled, megérintselek. Hogy elhiggyem van valakim, hogy elhiggyem szerethető vagyok.

És mikor tovább nem bírtam, kitörtem, vagy dühvel, pusztítóan, vagy ridegen, ellökve messze magamtól, vagy forrón, magamhoz ölelve. Te ilyenkor sosem értettél, nem hitted, hogy bármelyik reakció jogos is, vagy csak nem merted hinni. Igyekeztél szándékosan nem érteni, furcsállkodva, haragosan, értetlenül bámultál rám, és kiszámíthatatlannak, következetlennek neveztél. Kár, hogy mindegy is volt mit mondasz, hisz csak az annyira szeretnivaló hangodat hallottam.

Szeretsz.

Bár magad sem tudod, főleg hogy miért. Nem engedtelek gyakran közel, és amikor te nem álltál rá készen, akkor magamba akartalak zárni. Hol elmenekültem előled, hol kisajátítottalak. Néha könnytől csillogó szemmel, néha dühtől eltorzult arccal, néha szokatlanul boldog mosollyal ismételgettem a neved. Furcsák voltunk te meg én. Bolonddá tettük egymást. Jobb, ha vége. Jobb?

Magam sem tudom.

Szeretsz?

Kérlek mondd meg egyszer őszintén!

Ich bin mein eigenen Frau


Sok(k) hatás után született. Nem rólam, nem rólad, de neked. És valakinek, aki tényleg(nem nyalásból:)) iszonyat sokat jelent nekem. A cím pedig egy színdarab címe amit nagyon-nagyon melegen ajánlok mindenkinek( a fordítása pedig a legutolsó sor maga:))

Kezdett elegem lenni, Nem fogalmazódott meg bennem sokáig mi is zavar igazán, mi bánt, miért leszek olyan szomorú, egészen mostanáig. A jeges hideg, a csúszós út, a kijózanító sötét, mind egyszerre törték szét a látszatboldogság vékony mázát. Mint a rajzfilmekben, úgy gyulladt fel a kis villanykörte a fejemben. Elegem van abból, hogy mindenkinek a lelki szemetesládája legyek, mindenki baját végighallgassam, mindig ott legyek, hogy megtudjam mi történt velük, miért szenvednek épp, kiért vannak oda, és a többi. Megfogalmazódott bennem a tudat, hogy nem akarok az lenni, akinek kiöntik a velem egykorú, szóba jöhető fiúk a lelküket, a szívüket, hogy melyik lány mennyire tökéletes. Én is az akarok lenni. Azt akarom, hogy felnézzenek rám, hogy elnézzék, ha szemét vagyok, ha rossz napom van, hogy hatással legyek másokra, csodáljanak, és értem epedjenek el. Akarom, kívánom, hogy velem is történjen valami, hogy részegen miattam sírjanak, hogy józanon rólam álmodjanak. Illetve csak akartam. Egészen egy bizonyos telefonbeszélgetésig egy bizonyos emberrel, akit tisztelek, tiszta szívből szeretek, és hihetetlen meglátásai vannak. Ez is egy a sok közül. Ez az illető azt mondta nekem, hogy érezzem pont ezért jól magam. És végtelenül igaza volt. Mert előttem megnyílnak az emberek (remélem), mellettem nem kell feszengniük, mikor kell, ott vagyok nekik, tanáccsal,egyetértéssel, hallgatással, vagy csupán egy kisírása való vállal. Nem szeretném túlfényezni magam, még messze nem értem el ebben sem a tökéletes szintet, de ez egy jó misszió. Hisz a lányok nem tekintenek rám vetélytársként, csupán kedves jó barátként, a fiúk pedig szövetségesként. És ez épp elég, nem kell szánalom, csodálat, titkos szerelem, körberajongás. Nem kell segítség, társ, támogatás. Hiszen a magam asszonya vagyok.

pic: nem rajkodok, hogy kiről készült, csak annyit, h GG munkája;)

Can't stop myself

Hatások érik nap,mint nap az embert. A barátai változnak és ő csak kapkodja a fejét, hogy órák leforgása alatt mik történnek. Hatások, mondatok, barátok ihlették az alábbi valamit. De semmilyen személyes utalás nincs benne sem magamra sem másokra nézve!:)





Furcsa volt az egész helyzet. Ott ültem mellette, kristálytisztán hallottam a szavait, szinte láttam magam előtt, ahogy a hangok átfúrják a teret, behatolnak a fülembe, elszáguldanak, az agyamig ahol a kis fogaskerekek izgágán csattognak, hogy sietve megértessék velem, mire is akar kilyukadni. Tizedmásodpercek múlva már válaszra készen álltam, de nem ment. Nem tudtam kinyögni egy betűt sem. Értettem, de nem tudtam felfogni. Hogy ők? És ezt most így? Bejelenti? Mit vár? Kitől? És és és…? Millió kérdésem lett volna, de valami meggátolt abban, hogy feltegyem őket. Zúgott a fejem, káprázott a szemem, hányingerem lett és mintha megsüketültem volna. Egy légüres buborékban lebegtem. Hogy magamhoz térjek nagyot szippantottam a cigarettámból. Lassan, hosszan fújtam ki a füstöt és vele együtt a millió kételyem, kétségem, kérdésem és a többi k betűs szavakat. Ökölbe szorítottam a kezem, ránéztem, és hihetetlenül széles, hamis mosolyra húztam a számat.
- Jaj annyira örülök nektek. Gyönyörűek lesztek! Elképzellek az oltár előtt csupa fehérben, ahogy reggelente egymásra nevettek, és ahogy majd angyali mosollyal a babakocsit tolod…
- Ó istenem- nevet fel- ne szaladjunk ennyire előre. Még csak eljegyzett. De annyira boldog vagyok, hogy így reagáltál rá. Tudom, viccesen hangzik, de rettegtem attól, hogy mit fogsz szólni-, köhécsel és mosolyog zavartan. Igen tényleg. Kurva vicces….
- Ugyan, hisz tudod, mennyire szeretlek, és az tesz leginkább elégedetté, ha boldognak látlak, tudod.
- Köszönöm! Mindig is tudtam, hogy te vagy a legfantasztikusabb barát, akit valaha kívánhatok magam mellé. Nem is tudom miért tartottam ettől a délutántól annyira!- Nem? Tényleg? De különös… Hadd, segítsek. Talán azért mert a legjobb barátnőm vagy és a vőlegényed pedig két hónappal ezelőtt még nekem nyújtotta át ugyanazt a gyűrűt, amit most neked? Előfordulhat, hogy ez volt az oka?
- Ne köszönd meg. Ez természetes. Hisz ezért vagyunk egymásnak- újabb hatalmas mosoly, szinte már fáj a szám tőle. Ahogy kimegy a mosdóba az idült bájosság forrongó pokol lesz. Kis ribanc! Csak nem képzeli?? Kis ribanc. Picsa. Szajha. Barátnő. Legjobb. Ő. Gyönyörű.


Fél órával később már a könnyű tavaszi napsütésben sétáltunk.
- Nos, eddig nem mertem vele előhozakodni, gondoltam apránként adagolom be a dolgot. De esetleg nem lennél a tanúm? Annyira szuper lenne, nálad jobban nem ismer senki és…
- Jézusom hát persze!! Ennél jobban semmi sem esne - viharosan megölelem, talán szorosabban tartom, mint kéne, talán hosszabb ideig húzom magamhoz, de végül csak sikerül elengednem.

Nézem, ahogy visszafordul, int egyet a kezével, aranyló haja meglibben a szélben és megy tovább az ellenkező irányba. Kedvem lenne utána rohanni, megfogni a kezét elmondani neki mit érzek, mit gondolok, figyelmeztetni, hogy ilyen pasikra ne pazarolja az idejét, szólni neki, hogy meg fogja bánni, hogy össze fog törni a szíve, hogy meg fogják alázni, hogy bele fog ebbe pusztulni és elsírni neki azt, hogy hogy, mennyire szeretem.

új

Télre hangoló, baljóslatú rövid újabb részlet a műből. A nagy valami közeleg, érzitek, mi?:D

Az ősz lassan a végéhez közeledett. A nappalok egyre rövidültek, és az éjszaka fagyos, ködös homályt, a hajnal deres, szürke szomorúságot hozott. A fák lehullatták utolsó leveleiket is, a pirosló lombok csípős illata a melengető napsugárral együtt eltűnt. Nancy felhúzta a téli dupla, fullasztóan meleg takarókra a ropogóan frissre keményített és vasalt huzatokat, elrendezte az utolsó nagy bevásárolásokat a piacon, és nekiállt lekvárt, kompótot, befőttet kotyvasztani naphosszat a konyhában. Simon pedig kezdett megnyugodni. Az álmok fokozatosan elmaradoztak és végül csak az átaludt éjszakák édes emléke maradtak meg. Az anyaggal is kezdett leállni. Nem is volt ideje rá, ugyanis belépett a kosárcsapatba, keményen edzett, tanult és hetenként új barátnőket szerzett. Bár elfelejteni semmit nem felejtett el, de erőszakkal az agya leg csücskébe szorította be a visszatérő sötét rémálmát, a félelmet, a szorongást, és minden rosszat, ami a szeles őszi éjszakákon kísértette. De ezek az éjszakákat most fényévekre érezte magától, és valóban élvezte az életét. Boldog volt. Az eddig cipelt mázsás, kényelmetlen, nyomasztó terhétől úgy érezte végre megszabadul. De Simon most is pont olyan meggondolatlan, felelőtlen és ostoba volt, mint mindig. Nem hitt benne, vagy talán sohasem hallott a vonzás törvényéről. Amitől a legjobban tartunk, amitől erőszakkal akarunk elszakadni, az fog bennünk a legnagyobb kárt tenni, akkor amikor már végképp nem is számítunk rá. Pedig ez alól a törvény alól ő sem volt kivétel…

pic: lullaby mester annyira imádlak-love u so much-pokmahoXD-egyetlen ír fotózseni spanom:P^^

Hunyd be a szemed! De nagyon erősen ám. Látod őket? Színes, pirinyó minták, csillagok. Gyönyörködj bennük, élvezd őket amíg lehet.

Lost in the dark

Néma volt. Sötét, érthetetlen, csillagtalan. Néztem mégis, hátha találok valami választ a kérdéseimre. Kutattam a sűrű végtelenségben a hold, a sarkcsillag, vagy akár bármi más fényforrás után. Hiába. Ahogy csak ott ültem és fokozatosan vesztem el az ében mélységben, elöntött egy nagyon fájdalmas érzés. Még soha nem ragadott így el magával. Beleborzongtam, rettegtem tőle, fel akartam ugrani, hogy elmeneküljek előle, de tudtam, hogy már mindegy mit teszek, minden porcikámat átjárja, átvette felettem az irányítást. Olyan egyedül voltam, mint még soha életemben. Körbepillantottam riadtan, de tényleg nem volt sehol senki. Kiáltani akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Megpróbáltam felállni, de megbénított a félelem. Behunytam a szemem, és azért könyörögtem, hogy amikor kinyitom, újra a régi legyen minden. Persze mikor újra kinyitottam minden ugyanúgy volt, a régi, megszokott boldogság apró színes szikrái is eltűntek már. Ismét behunytam a szemem, de már minden remény nélkül. Éreztem, ahogy az arcomat végiggörögnek a hideg, sós könnycseppek. Teljesen kétségbeestem. Annyira, de annyira nem akartam, hogy ez megtörténjen. Jeges tőrként forogtak bennem az imént elmondott szavai. Nem is a szívemben, hanem valahogy sokkal beljebb, egészen mélyen valahol a lelkem körül. Apró homokszemcsékként peregtek le előttem az együtt töltött percek, órák, pillanatok, az egész eddigi életem. Mi lesz velem ezután? Hogy kelek fel nélküle minden reggel? Hogy lesz bátorságom újra beszélni az emberekhez? Hogy tudom ismét elhinni magamnak és elhitetni másoknak, hogy érek valamit, hogy vannak gondolataim, hogy létezem?? És egyáltalán… Én. Én… Fogok én még létezni valaha?

- Biztos jól vagy? Úgy értem, én igazán, nem, nem akartam, hogy ez legyen belőle, csak hát tudod, sokáig húzódott el a dolog, bele, vagyis beléd keveredtem, heh- nevetgélt zavartan, fülig vörösen.
- Hmm? Itt vagy?- simított végig az arcomon óvatosan, eltüntetve könnyeimet.
- én? Én ne lennék jól? Persze. Megvagyok sőt. Nem én vesztem el épp a számomra legtökéletesebb nőt- önbizalommal teli műmosolyomat rávillantottam és lesöpörtem a kezét a térdemről
- Hát ööö oké. Csak hogy előbb sírtál és…
- Gondoltam ennyi idő után megérdemelsz ennyit- gúnyosan felnevettem, majd erőszakot véve magamon remegő kezemet lazán a vállára tettem.
- Nyugi, semmi baj, nem haragszom rád. Mindenképp maradjunk barátok- mondtam, majd könnyed csókot leheltem az arcára és magabiztosan mosolyogva elindultam az ellenkező irányba. Ahogy befordultam a sarkon, lehunytam a szemem és olyan erősen koncentráltam, ahogy csak bírtam. De nem. Végleg eltűntek a színes kis csillagok. Tudtam, hogy többet soha nem tudom őket visszaszerezni.





thanks for using the pic of INK:)