
Nem tehettem semmit. Éreztem, ahogy egy vad, erőltetett, fájdalmas mozdulatokkal magáévá tesz, egyre erősebben lök és csak lök, egészen addig míg üvölt egy hatalmasat és fáradtan lefordul rólam. A párna, a takaró, minden csupa izzadság és lucsok volt. Undorítónak és kihasználtnak éreztem magam, de nem volt erőm, ahhoz hogy tegyek is valamit. Csak némán sírva elaludtam.
Egyedül ültem a rakparton. Az eső szürkén, monotonon csuromvizesre áztatta a fa mólót, a hajókat. Az egyetlen színfolt az itt-ott pakolgató munkások sárga esőkabátja volt.
Rémes látványt kelthettem. Még a tegnap esti ruha volt rajtam, a kis fodros fűző és miniszoknya szétszaggatva, piaszagúan, cigi füstösen, sárosan. A harisnyámon óriási lukak tátongtak, csodálkoztam egyáltalán, hogy valahogy megmaradt a kék zöld foltos lábamon. A hajam megtépázva, az eső csurog belőle, a sminkem sötét patakokat húzva maga után az arcomon lefolyva. És még hozzá pocsékul is éreztem magam. Fájt mindenem, belül kívül. De a legrosszabb a tegnap éjjel óta bennem szakadt sikítás volt. Nem tudtam kiadni magamból, csak belül szorított. Az egész, mint egy villám cikázott a szívemtől a bordáimon át az agyamig. De nem tudtam vele mit kezdeni. Kiálltam volna egy sziklaszirtre és a mélységbe kiabáltam volna, de itt ebben a tetves városban egy sziklaszirt sincs. Így nem tehettem semmit. Minden elveszett. Csak a cigaretta maradt. A virágos papírú, illatos dohánnyal tömött cigaretta. Megremegtetve, ahogy tanultam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése