Ha más már nem

A zene egyre halkabb lett, a fények tompábbak. A dolgok elkezdtek mozogni bennem és körülöttem és a karjába hanyatlottam. A maró füst még szorosan lehunyt szempilláimon is áthatolt. Hirtelen jeges borzongás töltött el, valaki leöntött hideg, tömény illatú alkohollal. Éreztem, ahogy lökdösnek, ahogy nekem jönnek, ahogy rám lépnek. Igyekeztem a földön odébb csúszni, hogy ne legyek útban, ám egyszerre két erős kar megragadott és kiemelt a zsúfolt, zsivajgó tömegből. Nem tudtam merre visz, vagy hová, csak vitt és vitt, lépcsőkön, termeken át és én végtelen biztonságban éreztem magam. Nyugodtan bele akartam süppedni ebbe a tudatvesztés puha, fekete bársonyába, de hirtelen ledobott valahova. Kiszolgáltatva, csukott szemmel, kezeimmel kapkodva feküdtem a semmiben. Ő valamit a fülembe sugdosott, megölelt, majd kezeimet hátrakötözte. Lecibálta a ruháimat, közben szavakat mormolt nyugtatóan. Kirázott a hideg mindenhol, sikoltani akartam, de a levegő megakadt valahol, nem ment se ki, se be.
Nem tehettem semmit. Éreztem, ahogy egy vad, erőltetett, fájdalmas mozdulatokkal magáévá tesz, egyre erősebben lök és csak lök, egészen addig míg üvölt egy hatalmasat és fáradtan lefordul rólam. A párna, a takaró, minden csupa izzadság és lucsok volt. Undorítónak és kihasználtnak éreztem magam, de nem volt erőm, ahhoz hogy tegyek is valamit. Csak némán sírva elaludtam.

Egyedül ültem a rakparton. Az eső szürkén, monotonon csuromvizesre áztatta a fa mólót, a hajókat. Az egyetlen színfolt az itt-ott pakolgató munkások sárga esőkabátja volt.
Rémes látványt kelthettem. Még a tegnap esti ruha volt rajtam, a kis fodros fűző és miniszoknya szétszaggatva, piaszagúan, cigi füstösen, sárosan. A harisnyámon óriási lukak tátongtak, csodálkoztam egyáltalán, hogy valahogy megmaradt a kék zöld foltos lábamon. A hajam megtépázva, az eső csurog belőle, a sminkem sötét patakokat húzva maga után az arcomon lefolyva. És még hozzá pocsékul is éreztem magam. Fájt mindenem, belül kívül. De a legrosszabb a tegnap éjjel óta bennem szakadt sikítás volt. Nem tudtam kiadni magamból, csak belül szorított. Az egész, mint egy villám cikázott a szívemtől a bordáimon át az agyamig. De nem tudtam vele mit kezdeni. Kiálltam volna egy sziklaszirtre és a mélységbe kiabáltam volna, de itt ebben a tetves városban egy sziklaszirt sincs. Így nem tehettem semmit. Minden elveszett. Csak a cigaretta maradt. A virágos papírú, illatos dohánnyal tömött cigaretta. Megremegtetve, ahogy tanultam.