Haldoklunk

Egyszer beszéltem vele igazán ilyesmiről. Két dolgot említett. Két sablonos, szánalmas kis dolgot. Amíg nem vagy abban biztos, hogy nyersz, ne kockáztass. És hogy mindig annyit tegyél bele, amennyit visszakapsz. Ez a két dolog úgy megragadt. Amikor hallottam csak nevettem és arra gondoltam, hogy áh tipikus, de majd jön egy nő, aki megtanítja neki, hogy ez nem így működik. De aztán fordult a kocka és én lettem az a nő. Meddő hónapok teltek, problémák jöttek-mentek. Egy ideig a szex megoldotta őket aztán már az sem. Beléptünk a haldokló kapcsolatok mezejére, ami reménybokrokkal volt szegélyezve. Azzal, hogy majd jobb lesz, hogy majd jön a nyár és lesz időnk és energiánk egymásra. Arra, hogy nem tetszenek meg mások, nem álmodozom másokról és számára az, hogy szórakoztatom. Mást vártunk egymástól és az egész élettől. Ő törődést és időt igényelt, mint az egynapos muskátli a fagyban. Ölelő karokat, szexi szoknyákat és hízelgő szavakat. Én rózsát. Vérvöröset. Egy igazi férfit. Néha egy dekadens művészt, néha az odaadó egyszerűséget, néha a vad szeretőt. Egyik sem ő volt. Nehéz ezt elfogadni. Nem is sikerült. A remény túl erős volt. Az egyedülléttől való félelem túl nagy. A kecsegtető jövő túl messzi. A csókok kihűltek, de még nem az elhúzódó félperces szájra puszik. Valahol a szakítás és a boldogság között félúton a szenvedés szakadéka mellett dideregtünk évekig, hóban, fagyban. A szél a gödör fele sodort minket, a szívünk a nevetés irányába húzott az eszünk az elválásért kiáltozott. Csak a lábunk nem mozdult. Nem tudott kikecmeregni a megszokás mocsarából. Ott rostokoltunk egy örökkévalóságig. Nem volt erőm kimondani, hogy szeretem és könyörögni, hogy ne hagyjon el. Neki meg bonyolult lett volna a szakítással járó könnyeket felitatni. és most mit teszünk? Még mindig ott állunk egymás kezét szorongatva és egy valakit várunk, az utolsó esélyünk és reményünk. Hiszen együttvagyunk, míg a halál el nem választ. De az majdcsak szétválaszt nem? Csak benne bízunk már, habár egymásnak ezt sosem vallanánk be. csak tegye meg, szakítsa szét fagyos kezeink és vigyen el máshova, messze tőle. Mert nekem erre egyedül nincs erőm.

Ha más már nem

A zene egyre halkabb lett, a fények tompábbak. A dolgok elkezdtek mozogni bennem és körülöttem és a karjába hanyatlottam. A maró füst még szorosan lehunyt szempilláimon is áthatolt. Hirtelen jeges borzongás töltött el, valaki leöntött hideg, tömény illatú alkohollal. Éreztem, ahogy lökdösnek, ahogy nekem jönnek, ahogy rám lépnek. Igyekeztem a földön odébb csúszni, hogy ne legyek útban, ám egyszerre két erős kar megragadott és kiemelt a zsúfolt, zsivajgó tömegből. Nem tudtam merre visz, vagy hová, csak vitt és vitt, lépcsőkön, termeken át és én végtelen biztonságban éreztem magam. Nyugodtan bele akartam süppedni ebbe a tudatvesztés puha, fekete bársonyába, de hirtelen ledobott valahova. Kiszolgáltatva, csukott szemmel, kezeimmel kapkodva feküdtem a semmiben. Ő valamit a fülembe sugdosott, megölelt, majd kezeimet hátrakötözte. Lecibálta a ruháimat, közben szavakat mormolt nyugtatóan. Kirázott a hideg mindenhol, sikoltani akartam, de a levegő megakadt valahol, nem ment se ki, se be.
Nem tehettem semmit. Éreztem, ahogy egy vad, erőltetett, fájdalmas mozdulatokkal magáévá tesz, egyre erősebben lök és csak lök, egészen addig míg üvölt egy hatalmasat és fáradtan lefordul rólam. A párna, a takaró, minden csupa izzadság és lucsok volt. Undorítónak és kihasználtnak éreztem magam, de nem volt erőm, ahhoz hogy tegyek is valamit. Csak némán sírva elaludtam.

Egyedül ültem a rakparton. Az eső szürkén, monotonon csuromvizesre áztatta a fa mólót, a hajókat. Az egyetlen színfolt az itt-ott pakolgató munkások sárga esőkabátja volt.
Rémes látványt kelthettem. Még a tegnap esti ruha volt rajtam, a kis fodros fűző és miniszoknya szétszaggatva, piaszagúan, cigi füstösen, sárosan. A harisnyámon óriási lukak tátongtak, csodálkoztam egyáltalán, hogy valahogy megmaradt a kék zöld foltos lábamon. A hajam megtépázva, az eső csurog belőle, a sminkem sötét patakokat húzva maga után az arcomon lefolyva. És még hozzá pocsékul is éreztem magam. Fájt mindenem, belül kívül. De a legrosszabb a tegnap éjjel óta bennem szakadt sikítás volt. Nem tudtam kiadni magamból, csak belül szorított. Az egész, mint egy villám cikázott a szívemtől a bordáimon át az agyamig. De nem tudtam vele mit kezdeni. Kiálltam volna egy sziklaszirtre és a mélységbe kiabáltam volna, de itt ebben a tetves városban egy sziklaszirt sincs. Így nem tehettem semmit. Minden elveszett. Csak a cigaretta maradt. A virágos papírú, illatos dohánnyal tömött cigaretta. Megremegtetve, ahogy tanultam.

Feelings

Az az Sz betűs szó

Szeretsz?

Megaláztál, vádaskodtál, apró darabokra törted a szívem, a földbe tiportál, csak azért, hogy után kinyújtsd a kezed és újra magad mellé ránts.

Szeretsz.

Mondtad sokszor, ezerszer, a legdurvább helyzetekben vágtad hozzám, mint egy szitkot, mint egy figyelmeztetést, mint egy könyörgést. Tudom, hogy nem vagy teljesen tisztában vele mit is jelent ez, és mégis hiszed. Sok mindent nem tudsz, nem értesz te.

Hallgattam, amit mondtál, tűrtem, hogy bánts, hogy szidj, hogy szeress. Hagytam, láttam és éreztem.

Nem tudhatod, mert sosem mutattam, de minden egyes rossz szó csak egyre korbácsolta vágyaim. Vágyaim, hogy megértselek, együtt nevessek veled, megérintselek. Hogy elhiggyem van valakim, hogy elhiggyem szerethető vagyok.

És mikor tovább nem bírtam, kitörtem, vagy dühvel, pusztítóan, vagy ridegen, ellökve messze magamtól, vagy forrón, magamhoz ölelve. Te ilyenkor sosem értettél, nem hitted, hogy bármelyik reakció jogos is, vagy csak nem merted hinni. Igyekeztél szándékosan nem érteni, furcsállkodva, haragosan, értetlenül bámultál rám, és kiszámíthatatlannak, következetlennek neveztél. Kár, hogy mindegy is volt mit mondasz, hisz csak az annyira szeretnivaló hangodat hallottam.

Szeretsz.

Bár magad sem tudod, főleg hogy miért. Nem engedtelek gyakran közel, és amikor te nem álltál rá készen, akkor magamba akartalak zárni. Hol elmenekültem előled, hol kisajátítottalak. Néha könnytől csillogó szemmel, néha dühtől eltorzult arccal, néha szokatlanul boldog mosollyal ismételgettem a neved. Furcsák voltunk te meg én. Bolonddá tettük egymást. Jobb, ha vége. Jobb?

Magam sem tudom.

Szeretsz?

Kérlek mondd meg egyszer őszintén!

Ich bin mein eigenen Frau


Sok(k) hatás után született. Nem rólam, nem rólad, de neked. És valakinek, aki tényleg(nem nyalásból:)) iszonyat sokat jelent nekem. A cím pedig egy színdarab címe amit nagyon-nagyon melegen ajánlok mindenkinek( a fordítása pedig a legutolsó sor maga:))

Kezdett elegem lenni, Nem fogalmazódott meg bennem sokáig mi is zavar igazán, mi bánt, miért leszek olyan szomorú, egészen mostanáig. A jeges hideg, a csúszós út, a kijózanító sötét, mind egyszerre törték szét a látszatboldogság vékony mázát. Mint a rajzfilmekben, úgy gyulladt fel a kis villanykörte a fejemben. Elegem van abból, hogy mindenkinek a lelki szemetesládája legyek, mindenki baját végighallgassam, mindig ott legyek, hogy megtudjam mi történt velük, miért szenvednek épp, kiért vannak oda, és a többi. Megfogalmazódott bennem a tudat, hogy nem akarok az lenni, akinek kiöntik a velem egykorú, szóba jöhető fiúk a lelküket, a szívüket, hogy melyik lány mennyire tökéletes. Én is az akarok lenni. Azt akarom, hogy felnézzenek rám, hogy elnézzék, ha szemét vagyok, ha rossz napom van, hogy hatással legyek másokra, csodáljanak, és értem epedjenek el. Akarom, kívánom, hogy velem is történjen valami, hogy részegen miattam sírjanak, hogy józanon rólam álmodjanak. Illetve csak akartam. Egészen egy bizonyos telefonbeszélgetésig egy bizonyos emberrel, akit tisztelek, tiszta szívből szeretek, és hihetetlen meglátásai vannak. Ez is egy a sok közül. Ez az illető azt mondta nekem, hogy érezzem pont ezért jól magam. És végtelenül igaza volt. Mert előttem megnyílnak az emberek (remélem), mellettem nem kell feszengniük, mikor kell, ott vagyok nekik, tanáccsal,egyetértéssel, hallgatással, vagy csupán egy kisírása való vállal. Nem szeretném túlfényezni magam, még messze nem értem el ebben sem a tökéletes szintet, de ez egy jó misszió. Hisz a lányok nem tekintenek rám vetélytársként, csupán kedves jó barátként, a fiúk pedig szövetségesként. És ez épp elég, nem kell szánalom, csodálat, titkos szerelem, körberajongás. Nem kell segítség, társ, támogatás. Hiszen a magam asszonya vagyok.

pic: nem rajkodok, hogy kiről készült, csak annyit, h GG munkája;)