Hunyd be a szemed! De nagyon erősen ám. Látod őket? Színes, pirinyó minták, csillagok. Gyönyörködj bennük, élvezd őket amíg lehet.

Lost in the dark

Néma volt. Sötét, érthetetlen, csillagtalan. Néztem mégis, hátha találok valami választ a kérdéseimre. Kutattam a sűrű végtelenségben a hold, a sarkcsillag, vagy akár bármi más fényforrás után. Hiába. Ahogy csak ott ültem és fokozatosan vesztem el az ében mélységben, elöntött egy nagyon fájdalmas érzés. Még soha nem ragadott így el magával. Beleborzongtam, rettegtem tőle, fel akartam ugrani, hogy elmeneküljek előle, de tudtam, hogy már mindegy mit teszek, minden porcikámat átjárja, átvette felettem az irányítást. Olyan egyedül voltam, mint még soha életemben. Körbepillantottam riadtan, de tényleg nem volt sehol senki. Kiáltani akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Megpróbáltam felállni, de megbénított a félelem. Behunytam a szemem, és azért könyörögtem, hogy amikor kinyitom, újra a régi legyen minden. Persze mikor újra kinyitottam minden ugyanúgy volt, a régi, megszokott boldogság apró színes szikrái is eltűntek már. Ismét behunytam a szemem, de már minden remény nélkül. Éreztem, ahogy az arcomat végiggörögnek a hideg, sós könnycseppek. Teljesen kétségbeestem. Annyira, de annyira nem akartam, hogy ez megtörténjen. Jeges tőrként forogtak bennem az imént elmondott szavai. Nem is a szívemben, hanem valahogy sokkal beljebb, egészen mélyen valahol a lelkem körül. Apró homokszemcsékként peregtek le előttem az együtt töltött percek, órák, pillanatok, az egész eddigi életem. Mi lesz velem ezután? Hogy kelek fel nélküle minden reggel? Hogy lesz bátorságom újra beszélni az emberekhez? Hogy tudom ismét elhinni magamnak és elhitetni másoknak, hogy érek valamit, hogy vannak gondolataim, hogy létezem?? És egyáltalán… Én. Én… Fogok én még létezni valaha?

- Biztos jól vagy? Úgy értem, én igazán, nem, nem akartam, hogy ez legyen belőle, csak hát tudod, sokáig húzódott el a dolog, bele, vagyis beléd keveredtem, heh- nevetgélt zavartan, fülig vörösen.
- Hmm? Itt vagy?- simított végig az arcomon óvatosan, eltüntetve könnyeimet.
- én? Én ne lennék jól? Persze. Megvagyok sőt. Nem én vesztem el épp a számomra legtökéletesebb nőt- önbizalommal teli műmosolyomat rávillantottam és lesöpörtem a kezét a térdemről
- Hát ööö oké. Csak hogy előbb sírtál és…
- Gondoltam ennyi idő után megérdemelsz ennyit- gúnyosan felnevettem, majd erőszakot véve magamon remegő kezemet lazán a vállára tettem.
- Nyugi, semmi baj, nem haragszom rád. Mindenképp maradjunk barátok- mondtam, majd könnyed csókot leheltem az arcára és magabiztosan mosolyogva elindultam az ellenkező irányba. Ahogy befordultam a sarkon, lehunytam a szemem és olyan erősen koncentráltam, ahogy csak bírtam. De nem. Végleg eltűntek a színes kis csillagok. Tudtam, hogy többet soha nem tudom őket visszaszerezni.





thanks for using the pic of INK:)

Kedvenc időszakom az ősz, és gondoltam tisztelgek az évszak előtt:3 ezenkívül álmodtam is nemrég egy csodálatosat...

Őszi Álom

- Jajj hagyjad már!- nevetve próbáltam a kezéből kicsavarni a füzetemet.
- De most miért? Talán titkokat rejtegetsz benne?- csokoládébarna szemei az arcomat pásztázták, majd mélyen belefúrta azt az áthatoló, hátborzongatóan gyönyörű tekintetét az enyémbe, foglyul ejtette. Csak néztem, néztem sötét rövid haját, hófehér fogait, azt az igéző hatalmas szemeit, az egész tökéletes valóját. Lassan közelebb hajolt, gyengéden végigsimított a karomon, érintésétől megborzongtam, mint a kora tavaszi hűs szellőtől. Már annyira közel volt, hogy éreztem mentolos, meleg leheletét, orra csak nem az enyémhez ért, de ekkor hirtelen kirántottam a kezéből a piros füzetet, felugrottam a nedves fűről és elkezdtem szaladni.
-Kapj el ha tudsz-kacagtam felé, és tovább futottam. Egy darabig bambán meredt rám, majd ő is elkezdett nevetni és utánam eredt. Futottam, ahogy csak bírtam, de utolért, felkapott és körbeforgott velem, majd letett. Megsimogatta a kipirult arcomat, odébb fésülte ujjaival a kesze-kusza hajamat. És újra elkezdett szuggerálni a tekintetével. De most nem hagyta, hogy elmeneküljek, erősen fogott, és meglepően gyorsan és határozottan megcsókolt. Minden porcikám belesajdult ebbe a fájdalmasan gyönyörű csókba, épp belemerültem volna az euforikus örömbe, amikor meghallottam a hangját.
-Jól vagy?
-Mi, Én? Ööö- úgy ocsúdtam fel, mintha hideg vízzel öntöttek volna nyakon. Ijedten felültem körülnéztem. Aztán sikerült magamhoz térnem. Sajnos.
- Ja igen, persze, megvagyok. Csak azt hiszem, elaludtam.
- Az történehett- mosolygott rám szomorkásan. Végignéztem a hideg, nedves füvön, melyet az őszi fák lehullott levelei színesítettek meg, az unott arccal sétáló embereken, a csípőskék égen, majd rápillantottam. Erőt kell vegyek magamon gondoltam. Elvégre ő van itt. Ő az enyém.
-Induljunk-mondtam egy nagy sóhaj kíséretében, felálltam és felé nyújtottam a kezem. Mert ő legalább létezik.