Újra Simon borzolja a kedélyeket:D jó olvasást megint:) Kép: v-z-->nem tudok leszokni róla^^

Hiába igyekezett, mégis elaludt valahogy. Csak egy pillanatra hunyta le a szemét, és máris jött a jóleső sötétség, ami puhán körülöleli az embert. Épphogy csak Simon kezdett belesüppedni ebbe az ében mélységbe, amikor újra elkezdődött. Ugyanazok a hangok, színek, illatok. És ugyanaz a rettegés. Nancy a kiabálásra nyitott be. Csaknem felsikoltott, amikor meglátta a fiút. Már egy pár hete figyelte Simont. Sosem volt túl bőbeszédű, őszinte gyerek, de az utóbbi időben különösen csendesen viselkedett, valami furcsa ijedtség villogott a szemében, kialvatlannak, és rémültnek tűnt. Gyakran egész napokra eltűnt a szobájába, alig evett valamit, csak mosdóba járt ki. De csak most döbbent rá, hogy tényleg valami komolya baja lehet, ahogy meglátta akkor este. Furcsa kifacsart pózban hevert a karosszékben, az egész olyan volt, mintha direkt állította volna be így valaki. Egyik lába a földön, a másik a karfán, nyaka hátrabicsakolva. Bőre hullasápadt, szeme csukva, eltorzult arcáról az iszonyatos félelem és megdöbbenés üvöltött. Reszket, talán a rettegéstől, vagy magától az álomtól. Habár hirtelen Nancy is úgy érezte hogy hideg van. Pillantása az ablakra vetődött, de az zárva volt. A fűtés mindenhol be volt kapcsolva, erről maga a lány győződött meg az előbb. A jeges, csontig hatoló, néma fagyos érzés még is egyre nőtt. Nancy beleborzongott, majd összeszedve magát közelebb lépett az alvóhoz. A padló megreccsent alatta, mire a fiú összerándult, és elfordította az arcát. A lány rémülten fedezte fel, hogy Simon mellkasa csupa veríték és kosz, és a nyakától egészen a csípőjéig egy mély seb húzódik. Azt hogy a vágás továbbfolytatódik-e nem tudta, mert a fiú kockás boxert viselt. Simon védekezően összekulcsolta két karját maga előtt, ismét összerándult, és megint elkezdett kiabálni.
-Ne az istenért, ne! Bármit megteszek, bármit elviselek, csak ne bánts, kérlek! Segítség! Valaki- zihálta kétségbeesetten. Nancy erre végre magához tért. Kirohant a fürdőszobába, megtöltött egy poharat némi ideg vízzel, majd visszaérve az egészet Simonra öntötte. A fiú megriadva tért magához.
-Mi mi a franc? Mi van? Nancy?? Jól vagy?
-Igen, én jól- nézett bele elszántan, vallatásra készen a fáradt, de mégis a félelemtől ébren csillogó éjszín szempárba a lány.
-De de, akkor…
-Inkább az érdekelne, hogy veled mi van? Mióta álmodsz ilyeneket? És mit keresel a karosszékben? És hogy került az a seb oda? És, és…
-Ja hát izé- kezdte Simon, majd a kezébe temette az arcát. Egy másodpercig úgy érezte, el kell mondania valakinek ezt. Hogy ő ezt így nem bírja tovább. De ez az érzés hirtelen eltűnt, és kicsit összeszedettebbnek érezte magát.
- Hömm, szóval izé, hát már egy ideje. Tudod múltkor Jacksonnal megnéztünk egy marha brutál idióta horrorfilmet, és hát azóta. Nem is mertem bevallani, mert tök égő, hogy így félek tőle… A seb, a seb meg ez a hülye karosszék, látod, ott kiáll belőle egy szög, és gondolom, ahogy megfordultam, felsértett - a meglepő az egészben az volt, hogy tényleg állt ki egy szög a szék karfájából, és kicsit véres is volt. Valószínűleg ez segített Simonnak abban, hogy Nancyt lerázza valahogy, Végül a lány lefertőtlenítette és bekötötte a sebét, megitatott vele egy pohár forró cukros teát, lemosta a mellkasról a koszt és a verítéket, majd végül békén hagyta, és kiment a szobából. Simon nem értette, mi történik vele. És ez mindennél jobban az idegeire ment. Biztos volt abban, hogy az a szög nem volt ott, még amikor leült este a székre. És biztos volt abban is, hogy Nancy a dolgokat nem fogja ennyiben hagyni. Viszont most ez volt a legkevesebb gondja. A feje hasogatott, az oldala csípett, égett, és fájt, és iszonyatosan fáradt volt. Az egyetlen, amire gondolni tudott az alvás volt. Mivel már jó két hónapja alig aludt valamennyit, eljutott abba az állapotba, hogy nem érdekelte semmi más. A szeme előtt délibábként lebegett az ágya, a puha takaró, a kényelmes párnák. Nem érdekelte a rémálom sem. Nancy aggódása sem. A lüktető fájdalom sem a bordái fölött, csak arra vágyott, hogy végre lehunyja a szemét. És abban, hogy ez az út az ágyáig nem az utolsó útja lesz, csak reménykedni tudott.